Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-11-20 / 46. szám

1440 1604t pöknek meghajolni illik az isteni akarat előtt simádság által oszlatni el k é t e 1 y e i t." Ellenben nem tartja hitelesnek a prímás szájába adott azon nyilatkozatot, „hogy ha sikerül ezen zsinatnak hiányzó oecumenicus jellegét kimutatni, egy ujolag egybehívandó zsinat a kérdést még egyszer fogja tárgyalás alá venni." Csak félig kell ismerni az ultramontán fegyelmezettséget, hogy egészen világos legyen előttünk, miszerint mind a Dr. Lang közlése, mind a „Religio" helyreigazítása egyenes felsőbb parancs következtében történt. Ott a primás szájába nem mernének oly szavakat adni, melyek adatni nem parancsoltattak, s parancs nélkül nem merjék kétségbe vonni, Igy értve a dolgot, világos, hogy az esztergomi érsek ur már kilépett tartózkodó állásából, s indirect uton tudtára akarta adni a világnak, hogy a csalhatatlansági dogma minden katholikust kötelez, és ő is elfogadja. Az első közlésben még beszél oly lehetőségről, hogy egy uj zsinat még egyszer vizsgálat alá veheti a dogmát; de rövid idő mulva már nyíltabban beszéltet magáról, s valótlannak íratja, hogy igy nyilatkozott volna. Ugy látszik a római parancs-szó öt is gyors cselekvére sarkalja ! Most vagy soha ! Az bizonyos, hogy a kánonjog szerint a dogmatikai határozatok kihirdetés nélkül is kötelezők, s ki ellenök szegül, az egyházból kilépett, eretnek. Az is bizonyos, hogy az infallibilitást soha semmi uj zsinat ujabb vitatás alá nem veheti, mert ezáltal nem csak a pápa, hanem általában az egyház csalhatatlansága, melyen nyugszik az egész római intézmény, semmivé lenne. De ép oly bizonyos már most az is, hogy a kisebbségi püspökök magatartása csak a kath. népek elámitására kigondolt eszköz volt, s progammjokat és szerepeiket ép azon római jezsuiták készítették el, kik a majoritasét. Ez iránt soha sem lett volna szabad kétségben élnünk ; de midőn a kisebbség tagjai az innepélyes ülésen nem jelentek meg, hanem csak Írásban nyilatkoztak, nem lett volna szabad a legvilágosabban nem látnunk, mert ez azért történt, hogy igy a kánonjog értelmében a többséggel szavazóknak tekintessenek. A minoritási urak ugy látszik nem igen nagy belátást feltételeztek híveiknél, s mint a nagy gyermekeket, tréfásan rászedték őket. Rövid idő fog lefolyni addig, midőn nálunk is a németországihoz hasonló események kerülnek a napirendre. S most már Magyarország mivelt katholikusain a sor, hogy a második római hadsereg ellen szervezkedjenek ! És a magyar prí testantismusra is elkövetkezett azon nagy idő, midőn az isteni gondviselés a haza sorsát kezeibe tette le, Nem kevés azon katholikusok száma, kik mé| most jó reménységgel hitegetik magokat a minoritáshoz tartozott püspökeik iránt; de midőn ezek rövid idő mulva nyiltan lépnek fel az uj római jelszóval zászlójokon, végkép el fognak idegened ni egyházoktól, s az utolsó kötelék is elszakad szivökben, mely az ős egyházhoz kapcsolta. Ezeket a régi, confessionalis protestantismus nem fogja lelkesitni, mert ugyan miért cserélnék fel az élő pápát az irott pápával ? De lelkesitni fogja a protestáns eszme, a protestantismus vallás- erkölcsi ós társadalmi fennsősége. Nem a lelkiismereteken uralkodó dogma kell ezeknek, — bizony higyjük el, hogy ezt imposansabb tökélyre fejtve találták otthon, — hanem vallás, mely leiköket istenhez vezérelje. Emelkedjék fel a magyar protestantismus a helyzet magaslatára! Foglalja el újból azon tért, melyet dicső reformátoraink kijelöltek, de a melynek még szélénél zsibbadt álomba szenderült; ébredjen uj erőteljes vallásos-erkölcsi életre, oldozza fel kezeit és lábait a békóktól, melyek szabad mozgásában gátolják, nyissa meg kapuit a vallás után áhitozó sziveknek, hivja őket szeretettel és lelkesen a szabadság vallására, s a reformatori eszme újra felvillanása még egyszer meghódítja magának Magyarországot, erőt és életet ád e nemzetnek is, mint azoknak, melyek hozzá mindig hivek maradtak. Magyarország egykor túlnyomóan prot. volt, akkor, midőn a reformatori eszmét nem nyomorította el a dogmák uralma, s nem compromittálta Luther és Kálvin fiainak oktalan civakodása; a nemzeti jellem és a protestáns eszme tehát nem idegenek egymástól. Az idő elközelgetett, sőt már jelen van, hogy újból egymásra ismerjenek. Ha a Lemzetnek még életet szánt a gondviselés, lelkemben mélyen meg vagyok győződve, hogy ezt azon feltételhez kötötte, hogy fejtse ki életerős alakban a szabadság szent eszméjét, mind a polgári és társadalmi, mind a lelkiismereti zsarnokság ellenében. A protestantismus, mint a szabadság szervezett képviselője, van hivatva felemelni ismét a kezéből kihullott zászlót, s lobogtassa tisztán, bátran és magasan mindig előre, hogy alája seregeijenek a szabadság szétszórt hivei, s győzelemre segítsék az emberiség legnagyobb érdekét! KovácsAlbert, n