Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-30 / 43. szám

.1329 1352 Polémiának állandó kiindulási pontja ez volt: Az ellenfél semmit sem ért a dologhoz s csupán én, Révész Imre, birom az igazságot." A ki egyszer idáig jut, azon haladásának lobogója alatt állanak", mig az orthodoxia csak olyan, mint a ballast, mely szükséges ugyan az egyensúly fentartásához, de vezérszorepet, miután a fenékre gravitál, nem követelhet. S ugyanekkor követelte, hogy a hitvallásokra való kötelezés a papi esküből hagyassék ki, s alaptalannak bizonyitá be azon nézetet, mintha egyházunk a szabad vallás gyakorlatot az államtól valamely hitvallás alapján nyerte volna meg. Révész e cikke megjelent a „Prot. Egy. és Iskl.Sf 1862. évf. 45—47. számaiban. S rám nézve, ki ekkor fiatal káplán valék, annak különösen első része tett mély benyomást. Ballagi urat szinről sziare még akkor nem ismerém, s oly körökben éltem, melyek R. ur tudományára, jellemére s általában tekintélyére adtak legtöbbet. Rám nézve tehát R. ur nyilatkozata határ o z o 11! A papi képezdéből hamisítatlan orthodox nézeteket hoztam ki magammal s az eltérő szellemben irt müvekre, mint tiltott gyümölcsre, a félelem bizonyos nemével tekintettem. Révész ur után azonban mertem én is Ballagi theologiai nézeteivel rokonszenvezni. Ha ez eretnekség, őszintén mondom, hogy R. ur volt benne egyik útmutatóm. Ha ezért az egyházból ki kell lépni, joggal megvárhatom, hogy a kilépést ő tegye meg előbb. Meglehet, R. ur engemet most nem fog elismerni tanítványának. Azonban : „scripta manent" én tőle tanultam ! S már most kérem saját érdekében is, vonja vissza azt a szidást, mellyel tanitóimat illeté a következő szavaiban : „Sz. S. urnák és több jeles kortársainak példájából szomorúan látjuk, hogy a Thun és Bachféle zsarnoki kornak és az által autonómiájukban megnyomoritott iskolák mily útra vezethették a különben mindenszépre ósjóra fogékony elméket és jellemeket i s". Kérem annyival inkább, mert én és kortársaim, kiknek gyermek- és ifjukorunk az absolutismus idejével összeesik, nem jártunk ennek hivatalnokaihoz politikai leckét venni (kikkel a felnőttek többet érinkeztek, mint mi), ellenkezőleg azon derék tanárok ajkairól hallottuk az elfojtott keserv sóhaját a nemzeti ügy elbukása felett, kiket az autonom egyházak állítottak volt hivatalaikba s kiknek legtöbbje tettleg is részt vett a hon nagyszerű szabadságharcában; oly társadalmi körökben nevekedtünk, melyekben a haza elnyomói iránt gyűlöletnél egyebet nem tanulhat, tunk; oly korszakban éltünk, mely a prot. középiskolák alapitványait néhány rövid évek alatt több áldozatokkal szaporította, mint az élőkor századok alatt, mely az egyházi önkormányzat érdekében a pátens világ alatt oly hősies és dicsőséges küzdelmet fejtett ki, minőnek az összes előidőben nincsen párja, s mely a nemzeti autonomiát, a mi a Révész ur ifjúsága alatt elveszett, ismét visszaszerezni és megnyerni tudta. A mi különösen engemet illet, én ez időszak alatt u. n. „nyilvános" iskolába nem is jártam, hanem mindig oly intézetek növendéke voltam, melyek antonomiájukat folyvást megtartották. Kérem azért R. urat, legyen jobb véleménynyel rólam és kortársaimról s ne higyje, hogy mi e „zsarnokok" ördögi büvölése által megrontattunk. Kérem ne vádolja e korszakot zsarnokaiért nemcsak azéit, mert a vád igaztalan lenne, hanem mert a kárhoztatás ön fejére is esnék vissza, mint a ki ez időben a közélet terén szintén szerepelt, még pedig dicséretesen. Végül azon tiszteletszeretet és bizodalom érzelménél fogva, melylyel irányában viseltetem s jelenleg is viseltetem, kérem önt, hagyjon fel a dogmatismus azon szükkeblűségével, mely a „Figyelmezőben" tanyáját' felütni készül. Tegye fel rólunk is, kiktől egy idő óta más útra tért, mint mi felteszszük róla, hogy igazán szeretjük egyházunkat, szabadságunkat és hazánkat, s ha mi ezek javát és érdekét másképen hiszszük munkálhatni, mint ő, ezért ne tartson minket Ézsauknak, kik „egy tál lencséért eladják ősi örökségünket, felekezeti jogainkat, szabadságunkat stb." (Fig y elm. 134.) Kérem továbbá, hogy azon theologiai irány hiveit, mely a sok minden megeshetik. S igy látunk egy nem mindennapi harcot, midőn a bajnok, amúgy régiesen, ellenfeleit szidva, rántja elő fegyverét, behunyt szemekkel harcol, majd önmagát, majd a levegőt szabdalva, majd az ellenfélre, majd a saját sorabeliekre csapkodva, minden erővel azon lévén, hogy a csatarendet összezavarja. Mindez a tragikomicum színvonalánál felebb nem emelkednék, ha ez egy vezérnek elismert bajnokharca nem lett volna, igy azomban a szélesre taposott nyomokon egy egész tábort belekeverhet ama sajátságos fegyverténybe. Révész a történetnyomozó és adatbuvár, ki egykor, midőn egyházunk vérrel szerzett jogait és szabadságát akarták elrabolni és valóságos ellenséggel állottunk szemben, nélkülözhetetlen férfiú volt s a legkitűnőbb szolgálatokat tevé; most midőn a jelenkori helyzetet kellett fölismerni éa földeríteni s a régi jogoknak a merőben uj viszonyok közt való gyakorlati érvényesítéséről volt szó, ránézve idegen terrenumra lépett, hol egész használhatatlanságát kimutatá. Annyira beleélte magát a prot. egyház zaklatott múltjába s annak e közben követett és egykor kellőleg igazolt circumspectus és félrehúzó politikájába, hogy a jelent és a jövőt is csak a sötét mult szemüvegén át láthatta, természetesen igen fekete színben, oly formán, mint a sárgaságban sinlődő ember, ki mindent sárgának lát. Minden lépten nyomon kísérteteket fedezett fel, s a legártatlanabb jelenetben rémeket vett észre és veszedelmekről álmodozott. A körülte támadt uj világosságból szemeibe egy sugár nem hatolt. Sok gazdag embert ismerntik, ki tud kincset gyűjteni, de képtelen azt jól felhasználni. Révész ezekhez hasonlít. Történelmi gazdag ismereteit a lehető legtökéletlenebbül használta fel e korkérdés megfejtésénél. „Antiquarius" maradt, mint Ballagi Mór találólag mondá. Nézeteinek sommázatát röviden igy lehet kifejezni : „Az iskola őseinkről ránk szállott örökség lévén, azt olyan formán kell megőrizni, mint a régiségeket szokás." Az államtól csak segélyt várunk, hogy az ereklyeprotestáns egyház kebelében az emberi szellem és a tudományok fejlődése folytán természetesen állott elő s „csodák nélkül is képes hinni az Urban és szeretni őt", ne utalgassa az eddigi testvér, szövetség elhagyására, s ellenökben, kik a prot. egyházat legalább is oly jogon mondhatják magokénak, mint a másik párt hivei, ne igyekezzék minden áron kibecsiiltetési keresetet inditani. Kérem, hogy a pártszenvedély és gyűlölet azon mérgét, melytől ekkorig egyházunk megkímélve volt, ne költse fel afféle polémiák által, melyek mindenféle ellenvélemény indulatos elkárhoztatásán kezdődnek és végződnek, s elkeseredésnél és kölcsönös bántalmazásoknál egyebet nem szülhetnek. A mi pedig az én személyemet illeti, én magamra nézve mindenkor szívesen elfogadom tőle, ha tévedésimet kimutatja és helyreigazítja, viszont azt a szabadságot kérem magamnak, hogy nézeteimet oly dolgok felett, melyekkel vele egy értelemben nem vagyok, mikor szükségesnek látom, elmondhassam. A régi jó Kempis Tamásra vonatkozólag pedig nyilváníthatom, hogy a „Krisztus követését" most is véghetlenül szeretem s gyakorta olvasgatom. Szeretem különösen azért, mert a vallás lényegét nem scholasticai szőrszálhasogatásokba és dogmatikai distinctiókba helyezi, hanem az Istennel való benső egyességbe, és a szent életbe. Ugyanazért nem ismerhetem be, mintha „mellőle nagyon messzire haladtam" volna.