Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-10-30 / 43. szám

1349 .1329 1349 felöl: el kell ismernünk, hogy azok hatásuknál fogva végzetteljessekké váltak. A közönség azon tetemes része, mely előitéleteikez jobban ragaszkodik, mint a kipróbálatlan reformhoz, protestáns egyházunk azun tagjai, kik a századokon át üdvösnek bizonyult ellenzéki ösztönt nem tudták még legyőzni magokban, egyszerre kész programmot kaptak, mely a mellett, hogy természetűknek megfelelt, csak ugy ragyogott a koi eszméinek zománcától; az ismeretes tö­rekvésű klérus és a dak-románok pedig váratlanul egy szövetségest nyertek, kinek pajzsáról rájok is valami sa­játságos visszfény esett. Ezt a pártot nem kellett újon­nan szervezni, mert rég óta és folyvást létezett, de még nem volt bölcse és közös kapcsa. Ezt Révész Imrében találta fel, miért mindenesetre szerencsét kivánhat ma­gának. E nyereség azonban Révészre nézve nem lehet kölcsönös. Ó egy tömeget egyesitett, melyben a szabad gondolkozásért lelkesülő protestánsok és ultramontan kath. papok, szélsőbalok és 48. előtti conservativok, lelkes magyar honfiak és a temesvári pronunciamento pártfelei a legtarkább vegyületben állanak. Ezt a töme­get nem lehetett valami egységes eszmével összehozni, miután tagjai közt a fődologra nézve nincs érdekkö­zösség. Révész ellenszavazatának kápráztató szerkezete volt az, minek hódítását köszönheti. Egy az annyiszor felhitt „szegény magyar prot. né p"-nek aján­lott érzékeny melodráma volt az, melynek alaphangulata a történeti jogok és a szabadság dicséretéről szólott, oly fogalmak, melyek alatt kiki gondolhat, azt a mi neki tetszik; ez édesbús előadás alatt véres háborúknak „tisztes ősöknek" emlékeit idézte fel, énekelt a többség z s a r­noks ágáró 1," a vallási és nemzetiségi féltékenység húrjait érinté, sok igazságot és sok tudományt tár fel, ügyesen rámutat a törvény némely hiányaira, rajzai és Ítéletei a múltra nézve átalában találók, de következte­tései a jelenre nézve hibásak; előadásában a búsongás és a szenvedés, a fájdalom és az önérzet, a szemre­hányás és a harag egyesülnek; törekvései és vágyai a végetlenséggel határosak, miután nincs oly párt, mely föl ne találhatná benne a magáét; szavaiban az erő és nyerseség, a melegség, guny, éle és gyanúsítás nem hiányzottak, s a közönség azon részére, mely csak hinni és ragadtatni akar és képes, nem téveszték el hatá­sukat. Eddig szerzett egész tudományos reputatitóját föl­tette e kérdésben. Azt állitá. (Figyelni. 66. sz.), hogy még tévedéseiben is védni akarja a kerületet, a mit mindenki igen természetesnek talált, a ki tudta, hogy a „tévedés" épen az ő javaslatának elfogadásában állott. Vajha mind a „tévedés", mind a védelem elmaradott volna ! A tiszántúli kerületen legtöbbet segitett volna, ha ama határozatot egy rákövetkező ülésben önmaga vissza­vonja. Révész Imre védelme pedig a kerületen mitsem segitett, annál kevésbé, miután ő nem is annyira a ke­rületet, mint önmagát védte. Minden ama határozatra vonatkozó ellenvéleményt ugy tekintett, mint a mely ellene van intézve, s innen fejthető meg azon érzékeny­ség, melylyel az ellennézetekre oly hangon szólalt meg, mint mikor az ember saját lábába mennek a tövisek. Révész Imréhez eleintén senki sem szólott a határozat megtámadói közül: ő azonban e megtámadók ellen a legtulsóbb személyeskedéseket használta*) *) E kitüntetésben e sorok irója is részesült. A tiszántúli augusztusi végzésre vonatkozólag ugyanis az érmelléki ref. egyház­megyei tanitó-egylet emlékiratot adván be, melyben a kerület né­zeteitől eltérő véleményét fejtegeté, s ez emlékirat aláírásánál, nevem is, mint a nevezett egylet elnökéé, szerepelvén: Révész ur e hallat­lan vakmerőségért és „impertinentiáért", mind engem mind a fievezett egyletet szükségesnek látta egy kissé megleckéztetni. Csakhamar azután, hogy e dorgatorium megjelent, az egylet helyettes jegyzője a „Prot. Egyh. és Iskl " ez évi 12. számában válaszolva E. urnak> midőn az ő, személyemre vonatkozó egy némely föltevésének alapta­lanságát kimutatta, egyszersmind a legerélyesebben visszautasította azon hangot és modort, melyen R. ur az egyletről szólott, s az emlékirat ellen intézett támadását is tökéletesen visszaverte. Ezek után én, ki az előtt szerencsés valék R. ur jó indulatait birni s iianyában ezért nemcsak a legőszintébb tisztelet; hanem a benső hála és ragaszkodás érzelmeit is táplálám, a személyeskedések viszonzá­sát, mely az ügyre ugy sem tartozik, sőt azon felhívását is, hogy „Nézeteit" cáfoljam meg, mellőzendőnek vélem. Nincsen is igényem vele szemben a cáfolói szerepre. S ha e rajzolatban, mint a kor szellemi mozgalmainak szemlélője és lajs­tromozója, vele mégis foglalkozom, azt csupán a rajz kiegészítése végett a közönség iránti tekintetből teszem, mely a szemleirótól meg várhatja, hogy vázlatából egy nevezetes mozzanatot se hagyjon ki. Alkalmilag azonban az önvédelem czéljából szabad legyen itt R ur némely támadásaira, melyekre Szabó E. ur nem reflektálhatott, egyetmást elmondanom. Révész ur célzásoiat és oldalvágásokat tesz azon „modern liberális" irányra, melyet én is követek, felhozüa, hogy a „szegény magyar prot. nép" csak azon lelkészekkel és tanitókkal fogja meg • oszlani kenyerét, kik „az ő vallását ás hitét igazán szeretik és tisz­telik", s utai bennünket azon „szabadságra," melynél fogva „a hit­vallást és az evangyeliumot elhagyhatjuk; a midőn igen természetesen lelépünk a magyar protestáns egyház pozitív jogi alapjáról, illetőleS kilépünk az egyház kebeléből." Ez már aztán eléggé érthetően van mondva. S ugy hiszem teljesen méltó azon „együgyü orthodox" állás­ponthoz, melyen R. ur legújabban elhelyezkedett s honnan a máskép gondolkozókra kiátkozásnál egyebet Europaszerte nem igen szoktak szórni, llanem a dologban az a különös van, hogy én erre a szeren­csétlen tévelygésre, mely miatt R. ur most excommunicalni akar oly tényezők által csábittattam, melyek közt azó példaadása és tekintélye is szerepel. Rég volt már az, s R. ur talán el is feledé, hogy egyszer itt „a szegény magyar protestáns nép" előtt két első rendű theologus a föltámadás tárgyában nyilvánosan vitázott. Az egyik a testi feltámadás mellett érvolt s egyebek közt állitá, hogy ettől azért sem szabad eltérni, mert a hitvallás is, mely „egyházunk pozitiv jogi alapját" képezi, ezt tanítja, a másik pedig Schweizer nézetei nyomán a szellemi föltámadás mellett harcolt, minden régi értelemben vett csudának ellenmondott, s általában a liberal theologia elveit hirdeté. A vitába mások is beleszólottak s ezek közt Révész ur is. Es ekkor ő aliberal theologus nézeteinek adá az elsőséget. Kijelentette, hogy Krisztus testi fóltámadására nézve Schweizerrel ért egyet, hogy a csodák objectiv valóságát bebizonyitnj szerinte sem lehet, s hogy annálfogva nem is kell kényszeríteni senkit azok elhivésére, „s ha valaki nzt mondja, hogy ő csodák nél­kül is képes hinni az urban s szeretni őt, tartsuk az ilyet is szivünk szerént atyánkfiának", kijelentette, hogy „tisztelem és becsülöm azon irányt, melyet Schweitzer s közöttünk Sz. T. s Ballagi kitünőleg képviselnek. Ok hitem szerént a Krisztus szellemének s az emberiség

Next

/
Oldalképek
Tartalom