Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1870 (13. évfolyam, 1-51. szám)

1870-07-24 / 29. szám

793 890 moknak ex opere operato nem természetfölötti, hanem valláserkölcsi hatása van. 10. Állami és egyházi hatalom hasoneredetüek ; de az egyházban a főhatalom a községek épségében áll. Az egyház, a szó középkori értelmében, mint természetfölötti tekintélylyel fölruházott hierarchicus intézmény, tovább nem állhat fenn, s mint ilyen megakadályozhatlan szétbomlási processusban van. Hogy Luther ez eszmékkkel volt eltelve, s reformatori működését 1522 ig ezek szerint folytatá, Dr, Schenkel meggyőzőleg kimutatta, s ezáltal ösztönzést adott nekünk, hogy a reformatio történetének ideális oldalát jobban igyekezzünk értékesíteni korunk számára, mint azt addig tettük. E ránk nézve még nem igen régi történet tárgyalásánál két hibában szenvedünk. Először, hogy csupán lelki épülés okáért adjuk azt elő. Örömmel tekintünk azon dicső alakokra, kik ama viharteljes korban oly nagy számmal varázsoltatnak elénk ; hálát adunk az istennek, hogy az anyagilag szegény férfiak oly roppant hatással működhettek és oly eredményt vívhattak ki, mely a világot még ma is bámulattal tölti el, s mely reményt költ fel bennünk, hogy egy oly láthatólag isten ótalma alatt végrehajtott munka, mint a 16-ik század reformatiója, minden machinatiok ellenére sem enyészhetik el. A másik hibánk, hogy a reformatio korszakát dogmatizáló írástudók szemüvegén át vesszük vizsgálás alá, akik előtt pedig a történetnek csak annyiban van jelentősége, amennyiben az az ő theologiai rendszerök számára bizonyítékokat szolgáltat. Békességes, nyugodt időben a reformatio történetének most emiitett mindkét tárgyalási módja megjárná. Ha azonban mint azt a pápai zsinat teszi, mindazon előnyök, a melyeket az emberiség a reformatio következtében nyert, kétségbe vonatnak, akkor elkeriilhetlen szükséges azon tárgyalási mód, mely a 16-ik század reformatori mozgalmainak s ezzel összefüggésben az általános mivelődés megértetésére törekedjék, s megismertessen bennünket azon alapelvekkel, melyek a vallási reformok időnkénti folytatását ajánlják. Az események bármint kigúnyolnak is a politikai történetben minden emberi föltevést, mindazáltal az emberiség mivelődéstörténetében oly bennső összefüggés létezik, s fejlődése oly szoros törvények szerint, történik, hogy senki sem lenne képes e téren a haladást fölmutatni, ha e törvények gyakran igen nehéz és keskeny korlátait átlépné. Dr. Schenkelnek tökéletes igaza van, midőn végszavában a reformatiot mint világtörténeti eseményt jelzi, melynek vívmányai a katholikusokra is ugy tartoznak, mint a protestánsokra. Nagyon helyes azon jóslása is,hogy a Rómában összegyűlt zsinat most teszi utolsó kísérletét, hogy dogmatikai viták által az idő sebeit és az egyház .veszteségeit orvosolja. De Schenkel következtetéseit és tanácsait csak gondos megvizsgálás után kell elfogadnunk. Mert azokon doctrinarismus vonúl végig, mely az orthodoxok dogmatismusával lényegileg annyiban rokon, a mennyiben az életet tudományos fogalmak szerint nagyon is szigorúan mérlegeli, mig emez élő hatalomnak productuma, mely bizonyos kort mozgalomba hoz. Különösen nagyon erős vád az, a mivel Schenkel Luthert illeti, hogy t. i. az ő későbbi conservativ működése miatt eredeti reformatori elveitől eltért. E szemrehányás többet fejez ki, mint hogy Luther nem volt képes ideálját érvényesiteni, vagy hogy bizonyos félelemből előbbi nézeteivel össze nem egyeztethető eszközökhöz nyúlt. Hanem Dr. Schenkel e vádja által Luther jellemére foltot vet, s ennek következtében azon dicséret is, a melylyel a reformátort 1522-ig folytatott működéséért illeti, problematicussá válik. Mert ha az egyházi conservativ irány, melyet Luther a parasztháború után fölvett, eredeti reformatori elveitől való eltérésként tekintetik, akkor azt kell föltételeznünk, hogy ő amaz elvek honderejével maga sem volt tisztában, vagy hogy ez elveket nem komolyan vallotta. E két vád azonban a Luther által kivívott nagyszerű eredmény és azon rendkívüli tisztelet által, melyben őt legkitűnőbb kortársai részesiték, visszautasittatik. Ennélfogva azt kell állítanunk, hogy Schenkel, Luther reformatori alapelveinek kutatásakor a Luther első és legnagyobb korszakát jellemzőforradalmiönkénynek és tömeg-uralomnak ellentálló elemeket nem tudta eléggé méltánylani. A „német nemzet keresztyén nemessége" cimü iratában is, mely méltán neveztetik a reformatio Magna Chartájának,Luther oly tisztelettel nyilatkozik a néposztály, a polgári rend, a szentírás és az ebből merített keresztyén igazságokról, hogy nem tehetjük fel róla, miszerint ő a szabad egyházgyülés és az egyházi forradalomnak pártolója lett volna. Schenkel még elitéli Luthernak azon elveit is, melyeket ő az állam és egyház egymáshozi viszonyára nézve nyilvánított. Luther a mellett, hogy az egyházat az államtól tökéletesen függetleníteni akarta,