Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-11-21 / 47. szám

Nem háborgatom azon kérdés föltevésével: melyik önkénykedés ütötte szivébe ama tört; csak arra figyelmeztetem, ne feledje, mily sokszor megcsalja az ember önmagát ; a reménység is csalárd gyakorta .... de hát nem tanitja-e az irás ama szavait, mely van Róm. 8: 28. versében ? . . . s lesz kéz , mely megenyhitendi szive bánatát. — Csak azt engedje meg, hogy az a papválasztás nem volt mégis olyan „szabatos" mint ön állítja.. . . Több szem többet lát. És ha csakugyan olyan lett volna: hol van az az „önkénykedés," mely biztosnak hitt lelkészi állását tőle megtagadhassa, vagy elvehesse? Legalább mi ilyet nem ismerünk a prot. egyházi élet földjén. Mert az egyházmegye nem különben mint a főt. egyházkerület sokszor bemutatta már, hogy pártolója a protest. szabad választásnak. És engedje meg, hogy múltkori közlésemből, — bár annak némely pontjait határozottan visszautasítani szíveskedik, — egy szót sem vonhatok vissza. Ne vegye kérem „aljas megsértésnek és személye iránti gúnynak azon nyilatkozatot, hogy A. S. jónak látta magára nézve leköszönni." Hát ez nem tény ? Hiszen az egyh. ker, gyűlés (sárospataki) jegyzőkönyvének 9 sz. alatt szorul szóra ez áll: A. S. részint az egyházhivek változékonysága által indíttatva, részint, hogy a választó egyházak közt felzavart békét helyreállítsa, a törvényesen ránéző lelkészi állomásról, gyülésünk színe előtt önként lemondott." És még néhány őszinte szó! Kár volt irni, szerintem, „leghívebb felderítését" ama ténynek, mely saját ügye volt. Azért, mivel a sorok közül is kilátszik, mikép a tényállás után, saját érdeke, s a közérdek ugy hozták magokkal, hogy legtanácsosabb volt a leköszönés. Mert amit felhoz, hogy „sugalmaztatott": ez is azt igazolja. Ezt is kár volt kiirni! indiscrét dolog. Ugyszinte a Nagy József lelkészszeli bizalmas párbeszédnek nyilvánosságra „leghívebben" hozatala is. Az pedig, hogy .. . „igy sem boldogulhatván, a mindenható karcsai pap s egyházm. tanácsbiró s az „nemcsak ildomtalanság, hanem annak személye ellen, kit ön rokonnak s egykori tanítójának nevez, „szándékos gúny s aljas megsértés." Mit keresett önuél más tractusbeli papválasztók névsora, holott ezek akadályozva voltak még abban is ? !) "hogy önt, mint jelöltjöket meghallgassák; tehát önnek kellett hozzájok menni? Nem kérdem. De azt engedje meg, hogy azon nyilatkozata, melyszerint „az illető esperes a választást törvényesnek ismervén el, a választás zárkövét letette: öncsalódás; hogy az újhelyi kerül, gyűlés után bosszút esküdtek volna ellene s lelkészsége ellen (vájjon ki?) ez „csakúgy odavetett szó;" hogy „az al. zempléni papság mérgesen kifakadt volna ön ellen:" ezt légből kapta; mondja, de soha nem hallotta ; hogy „V. G. simoniája a traetus tudtával lett volna" : ez vakmerő ráfogás; „ön pedig igazsága érzetében hallgatta a sok ráfogást és hamis vádat ?: Ám legyen! Erről nem szólok. Végre, hogy „tollam alá valaki dictálta volna (kérem !) a mondatokat": csakúgy könnyelműen kigondolt s „odavetett beszéd", mint a többi; s ki az a „koma" kinek ne higyjek : ezt nem értem, ennek nincs itt helye s értelme. Ne higyje t. bar. hogy a legszentebb ügyből gúnyt fiznék. Ennél több eszem van. Inkább teszi ezt ön, midőn felhívja az annyiféle pártszinezetti lapokat nyilatkozata közlésére, hogy az egyoldalú előadás által a közönség félrevezettessék s gúnyolják prot. szabadságunkat. Azt se mondja, hogy kikelek az egyh. kerület ellen. Soraimból ily értelmet csak ön vehet ki, de rajta kivül bizonyára senki. De nem időzöm tovább e kellemetlen tárgy felett. Remélem el fogja engetni, hogy „leghívebb előadása" többi pontjait érintetlen hagyjam. Ugy is magyar ember szokása szerint, ki elmondja magáét s aztán kész a béke, — már nyújtom jobbomat t. barátomnak. Csak még egyet! . . (Tetszett fölemlíteni a cigándi papválasztásnál történt dolgokból valamit. Bizony abban igazsága van, hogy az nem dicséretet, hanem kemény megrovást érdemel. De már elmúlt, minek feszegessük. Tudnánk olyat másutt is találni, ha keresnők. Elég szégyen; s ez már az, mit ön emlit, hogy a legszentebb ügyből gúnyt űznek. Én azt tartom, minden tett magában hordja — ha jó jutalmát, ha erkölcstelen, büntetését. Nem irigylem annak szerencséjét, ki ugy jut be nagy jövedelmű egyházba, hogy később önmaga előtt is szégyelni kell tettét még azt is, mit az ő nevében követtek el mások. Nekem legalább, ha valaki szemembe bírná mondani, hogy hivatalomat csak pár pohár bor erejéig is neki köszönöm : ennél megszégyenitőbb rám nézve nem volna. Egyébiránt írtam én akkoron cigándra vonatkozólag is, még pedig megtörtént dolgokat, nem tekintve, hogy az, aki aztán lelkész lett ott, jó barátom. Tudja azt e lapok nt. szerkesztője, mert ő volt, aki bizonyos okok miatt közlésemet felfüggeszté, mibe aztán magam iscsendesen belenyugodtam.... A még most egészen ismeretlenek, lesz idő, hogy ráismernek egymásra! . .. Addig béke közöttünk, s isten velünk!!! H—i. Templomszentelési innepély Szesztán, 1869. szept. 12. Mindjárt két hónapja múlik el egy igen sokunkra nézve feledhetetlen emlékű szép napnak; a szesztai ref. templomszentelési innepélynek, melyet nálamnál avatottabb tollak ha figyelmükre eddigelé nem méltattak, nyilvánosság elé hozni azért gyöngébb vonásokkal is megkísérlem. Köztisztelet és szeretetben álló fő pásztorunk ft. Kun Bertalan és nt. dr. F e r e n c y József esperes urak még szept. 11-én érkeztek meg dörgő taracklövések közt a szesztai paplakra, hol is a reájok várakozó consistorium élén a fáradhatatlan buzgalmu lelkész tdő Veress Sámuel ur által külön-külön mindketten szívből jött üdvözlő beszéddel fogadtattak.