Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-17 / 42. szám

menye valamely tárgy fölött, hanem valóságos meggyőződése, mely az övé, ő maga küzdötte ki magának, s melynek azért tagadása vagy megengedése rá nézve nem közönyös. E nélkül nagy és hatásos szónok soha nem volt, és soha nem is lesz. Az azután, hogy milyen irányú az a meggyőződés, másodrendű kérdés. A tan ott mellékes dolog. Lehet orthodox, vagy modern, vagy közvetitő, Yagy pusztán emberi, bölcsészeti: csak a szónok igazán érezze azt, amit mond, lelke mélyéből vegye a hangot a szólásra. A fő dolog az, hogy higyjenek benne; higyjen maga a szónok, és higyjen a gyülekezet. A mig ez a hit megvan; a mig valamely község vagy társadalom lelki szükségeit a lét legmagasabb kérdéseinek egy bizonyos irányú megoldása kielégíti: addig nagyon jó az a tanalakzat ott, ahol van. Meggyőző ereje csak az igazságnak van; annak a benső igazságnak, mely ép ugy érzett, mint tudott; midőn az alany tárgyával egygyé lesz a szeretetben, s egyik a másiktól elszakíthatatlan. Mindenütt, hol ilyen a meggyőződés, hol épen lelkünket életünket tesszük fel arra: ott, abban igazság vagyon. Hogy az egyházi szónoklat tökéletesen célját elérje, a szónok meggyőződésén kivül szükséges, hogy az, vagy legalább az érdekeltség a meggyőződés szerzése és annak tárgya iránt kölcsönös legyen a pap és a hallgatóság közt. Hogy mind a kettőt egyaránt érdekelje a tárgy, egyaránt szeressék azt, egyaránt várják anak megoldását. Valami szellemi rapportnak kell előállani a szónok és hallgatói közt, a pillanattól fogva, hogy beszélni kezd, s azt a szónoknak éreznie kell, erőt, lelkesedést meritnie abból, különben hamar megtörik beszédje derekán. Ez a kölcsönös érdeklődés léte vagy hiánya a legbiztosabb mutatója annak, hogy van-e valahol eleven vallásos élet vagy nincs. A skót, mikor templomba megy nem közönyösen, s nem szónokot hallgatni megy oda. Lelkében telve várakozással, szinte remegéssel, hogy mit fog szólni ma a lelkész arról a kérdésről újra, mely égetve, sújtva, vigasztalva ott volt minden napjának gondolatában, s melyet, ha egy pillanatra elhallgattatott is, de azután kettős erővel támadott fel. Ezt érzi mindenik, mikor templomba megy, s nem csuda, hogy a szónok is érez, és szavainak hatása van. Alig tudnám e hatás milyenségét, a mi viszonyaink közt másképen képzeltetni, mintha felhozom analógul politikai életünk egy pontját. Képzeljük magunkat 61 be, mikor a felirati viták javában folytak, s az a kérdés foglalkoztatta az egész nemzet lelkét az ország tanácstermében, s a mikor egy kitűnő szónok felállt, s kiöntvén mindazt a bút, keserűséget és reményt, mely lelkét tépte, s melyet ő és a hallgatók együtt éreztek, s a jelenvoltak érzése összefolyt egy megittasitó áradattá. Ilyenforma érzés van egy skót gyülekezetben az istentisztelet alatt. S valóban gyönyörűség egy ilyen istentiszteleten lenni még annak is, aki talán más hitben, más meggyőződésben él. Én legalább soha ugy istentiszteletet, oly felemelő gyönyörrel nem élveztem, mint a skótok között, ugyanakkor, amikor gondolkodó eszem szánólag mosolygott dogmaticus hitcikkeik fölött. Alkalmazzuk most már ezt a mérteket saját viszonyainkra. Eltagadhatatlan tény, hogy nálunk ez idő szerint, igazi vallásos életnek még csak árnyéka sincs. Hogy volt-e valamikor, vagy lehet-e valaha; s általában hogy megvan-e nemzetünk geniusában az az ér, mely a vallás eszméivel foglalkozik, s ki fog-e valaha fejlődni együttes több tényező következtében: ezt most nyílt kérdésül hagyjuk. A tény elég, hogy vallásos élet nincs. Lelki szükségek nem léteznek, melyeket a vallásnak kellene naponként betöltenie. Nálunk senki sem lesz leverté, búskomorrá, a vergődő lélek betegévé azon kérdéssel való tusakodásában, hogyan éljek hogy idvezüljek? Nálunk senkinek sem jut eszébe komolyan foglalkozni a lét kérdésének megoldásával, igazán lélekből, szemtől szembe istenével. Legfeljebb haldoklásakor gondol rá valaki, ha ugyan akkor is eszébe jut, vagy képes igazán gondolni rá. Ennek következtében ax emiitett érdeklődés a prédikáció tulajdonképeni tárgya iránt az egyik félnél, a gyülekezetnél határozottan hiányzik. S ebből folyólag az egyházi szónok a legjobb esetben is csak félig töltheti be feladatát. Ott nincs rá egész szükség, állapotaink közt. De félig betöltheti, — s viszonyainkban ez egy az egész betöltéssel. Magának a papnak lehet vallásos meggyőződése , lehet érdeklődése az élet megoldó kulcsa, a lét magasabb elvei iránt; s a legroszabb esetben lehet érdeklődése, szeretete: hivatala-, gyülekezete iránt. Tanítója lehet a gyülekezetnek mindig, minden esetben. Még mindig prédikálhat ugy, hogy hasson, épitsen, javítson, ha nem igen szemmel láthatólag is. Három módját láttuk a prédikáció-készítésnek, a prédikálásnak. A három közül a középsőt határozottan elvetendőnek tartjuk. Egyházi beszéd, akárminő szép legyen is az, ha csak azért mondatik el, hogy betöltsön egy üres helyet a vasárnapi functióban: eltévesztette célját. Ha nincs egy szavunk gyülekezetünk számára, akkor inkább ne szóljunk semmit. A biblia mondását, inkább két szót értelemmel, mint százat értelem nélkül, ép oly joggal ismételhetnők igy formulázva is: inkább két szót lélekből, meggyőződésből, mint százat meggyőződés nélkül, a levegőbe declamálva. Tovább megyünk állításunkban : egyházi beszéd, — akárminő szép legyen is az-, mely más agyában, más viszonyok közt, más gyülekezet lelki szükségeihez mérve született meg, idegen helyen, idegentől mondva el, eltévesztette célját. Minden ajtónak más a nyitja, mennyivel inkább minden emberi szívnek. Két különböző lelki miveltségü egyén, — nagy távolsággal a különbözésben — ha ugyanazon ország fiai, s ugyanazon nyelvet beszélik is, nem értik meg egymást, idegenek egymásra nézve. A prédikációnak mindég s mindenütt az illető lelkész s gyülekezet lelki szükségeiből, viszonyaiból kell kinőnie, s nem idegen kert gyü-