Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-10-10 / 41. szám

lett bizik magában, s van hite a papi hivatal komoly lehetőségében minálunk is. Most még nincs saját helyén; a gyülekezet nem kizárólag a magáé, s nem is tekinti olyannak; s innen van, hogy inkább csak hivatalos kötelességet végez, mint életcélt tölt be a predikálásnál is. Azonban épen ez teszi képviselőjévé egy nagy osztálynak papjaink közt. Prédikációja nem volt a magáé: egy nálunk is meglehetősen ismert és használt német szerző müve. Olyan prédikáció, a minőt számtalant mondanak el minden vasárnap. Tárgya volt az uj sziv, a kőszivnek a husszivvel való felcserélése; s részint költői, részint dogmaticai dissertatio ezen thema fölött, minden tekintet nélkül a lélektanra és a tapasztalatra. Prédikáció, amit tán — mint egy egymásból folyó, mesterségesen összeállított compact egészet — jól esik végighallgatni egykét női hallgatónak, de amelyből nem viszünk haza magunkkal semmit, nem hágy a lelkűnkön semmi nyomot , miután nem érinti mindennapi gondolatainkat, reményeinket, vágyainkat; nem ami nyelvünkön szól, nem nekünk való. Prédikáció, amelynek nem is volt egyéb célja, minthogy egy órai istentiszteletben a prédikáció számára kitűzött helyet betöltse, minden egyéb speciális cél nélkül. Prédikálunk azért, hogy prédikáljunk, mert ez is része az istentiszteletnek, s talán legfölebb még arra vagyunk tekintettel, hogy beszédünk mentől szónokiabban legyen kidolgozva, mert mi szavaló nép vagyunk, s szeretjük a hangzatos szavakat és a zajos declamálást mindenütt. Benső igazsággal, meggyőződéssel nem sokat törődünk. Mindezt nagyon jól tudta a szónok, s igyekezett nem saját elvei, hanem a közönség inye, s a dolog könynyebb vége szerint tölteni be feladatát. A prédikáció nemcsak hogy a magáé nem volt; hanem azt nem is tette magáévá, (s amennyiben az a beszéd nagyon különbözött saját egyéniségének tartalmától, nem is tehette). S igy, vette a dolgot, ahogy volt; igyekezett szónokilag elmondani egy beszédet, amelyet épen akkor neki el kellett mondania s a többit bizta a hallgatókra. Mert lehet mutatni mindent; de meggyőződést mutatni ott, ahol nincs, szólani akarást ott, ahol nincs semmi elmondani valónk, mely lelkünket nyomja: ez lehetetlen volt mindig, s az lesz mindörökre. A harmadik szónok: fiatal bőlcsészet-tanár, ki egy időben papságra készült. Költői tehetség s erős kritikai érzékkel, s mindenek felett olyan egyéniség, ki gondolkozik maga magáért, s szeret tisztába jőni minden dologgal. A papságot nem tekinti eszményi szempontból, de másfelől nem is tartja olyannak, ahol jó akaratú munkás ember igen sok jót ne tehetne. Élt Skóciában is, s módjában volt tanulmányozni a legkülönbözőbb egyháziszónokokat. Az ő prédikálására voltam a legerősebben kiváncsi, s ismervén az egyéniséget, olyannak találtam azt, aminőnek vártam. Egy dolgot határozottan elsajátított a skót szónokoktól: a közvetlenséget az előadásban. Csak azt mondja amit érez, amiről gondolkozott, s ugy ahogy lelkén keresztül ment, ott kiformálódott a gondolat. Csak ugy szól a szószéken, mint a hogy tanítványai közt, vagy a magántársalgásban beszélne, közvetlenül jővén az érzés, a gondolat, a szó s a mód, a hogy mindez kifejeztetik. Nem tudom képes leszek-e elég világos lenni e pont körül. Ha egy társadalmat vagy egy kört valamely dolog erősen foglalkodtat, napokon, heteken, hónapokon át; s ezek az emberek összegyülekeznek, hogy majd azon dolog felől beszélgetnek, s egy közülök feláll, hogy mindazt ami az ő lelkében azon dolog körül csoportosult, elmondja és kifejtse: nem kell, hogy valami külön szónoki beszédre készült légyen a tárgy felől; nem fogja magát gondolatban és érzületben elszakítani a többiektől, mint aki valami ujat és különöst mond, hanem szólani fog a legközvetlenebbül, a hogy épen szájára jön a szó, mintegy a többiek érzelmeinek és gondolatainak tárgyát is fejezve ki, mindössze is saját egyéni lelkületének szemüvegén tekintve azt. Teljesen az az egyén a szónok, aki volt egy negyed óra előtt az utcán, vagy otthon családjában, csakhogy most beszél, véleményét fejezi ki. Ezt, vagy ilyenformát értek én a szónoki közvetlenség alatt; ez hiányzik ami khatedrai szónokainkban, s ez van meg a skótokban teljes mértékben. Nálunk a pap, mikor felmegy a szószékbe, egy egészen külön egyénné válik ; mássá lesz önmagában, s hogy ugyszóljak, elszakad öntudatában a hallgagatóságtól, egy külön, felette álló egyéniségnek érzi magát, s többé-kevésbé ilyenül tekintetik a hallgatóság által is, mig onnan le nem jön és közéjök nem vegyül, ott fent más nyelven, más hangon, igen soksor más logicával beszél mint a közönséges életben, s csak mikor a palástot leveti vállairól, válik ismét a rendes hétköznapi emberré. A skót pap ugyanaz az ember, ugyanaz a pap mindenütt. A khatedrában mikor beszélni kezd, ugyanazon egyszerűséggel, azon közvetlen, követelés nélküli, szívből jövő hangon beszél, mint beszélt egy órával ezelőtt társalgó termében, mint ha ez csak annak folytatása volna. Beszélget veled olyan dologról, ami őt is, téged is egyaránt érdekel, csakhogy most többen hallgatjátok. Mintha csak akkor vált volna ki közületek, hogy elmondja nézeteit egy olyan ügy felől, ami mindnyájatok ügye, s űzött, izgatott benneteket rég idő óta. Nem magas khatédráról szól hozzád, melletted beszél barátságosan, szemtől szembe, kezedet fogva. Nincs olyan szava, mondata, amit magánkörben ép ugy el ne mondana, s ép olyan hangon mint odafönt. Ilyenforma valamit értek én az előadás közvetlensége alatt. S innen van, hogy mig nálunk a pap a khatedrában inkább egy előre elkészített beszédet declamáló szónok, akinek legelső célja azt jól előadni, addig a skótoknál inkább bizalmas társalgó, kinek célja meggyőzni a hallgatókat saját felfogásának helyességéről. Mindeniknek megvan a maga oka. Emitt a vallás olyan dolog, mely mindakét félt — gyülekezetet és papot — egyaránt érdekli, érdekli mindég, szakadatlan. Nálunk a gyülekezetet alig, s a lelkészt is igen