Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-09-19 / 38. szám

Utoljára a megüresedett leányiskola rendes tanitói állomásra jelenlegi segédtanító Bagoly Ferenc választatott el. Böszörményi József, ref. lelkipásztor. Léva, 1860. szeptember. Nt. Szerkesztő ur! A barsi ref. e. megye aug. utolján Léván tartá gyűlését, tanácskozván a népiskolai törvény felett. Az 1868-iki XXXVIII-ik törvénycikk pro et contra meg lön vitatva. Voltak az autonómiának féltékeny védnökei. Én helyeslem, midőn drága véren szerzett önkormányzati jogainkat szép szavakért oda nem engedjük, de midőn a törvény teljesen a felekezetek tetszésére bizza: elfogadni vagy nem az általa ajánlt szervezetet, s még ha elfogadtuk is, de később megbántuk, vissza lehet lépnünk: ugy hiszem ily szabadszelemü intézkedés távolról sem sérti autonómiánkat Röviden szólván : A közös iskolák behozatalával csak nyerhet a népnevelés ügye, s ez a fő, minden más egyéb itt mellékes csekélység. Egyházmegyénk nem is óhajt a felekezeti iskolákhoz ragaszkodni, már csak azért sem, mert sok helyütt lehetetlenség a törvény kívánalma szerinti felekezeti iskolát fentartani. Az egyházakra bizza hát e. m. gyülésünk valósítani s intézkedni; megvárja azonban, hogy a mely egyházak közös iskolát akarnak állítani , előzőleg jelentést tegyenek az elnökségnél. Hiszem, hogy nem csak oly egyházak, melyek önerejükből nem állithatnak fel j ó iskolát; hanem tehetősbjeink is a közös iskola mellett nyilatkozondnak. Adja isten! Egyházi részről megválasztok az iskolai tanácsosokat, — Hontból a dregelpalánki esperest. — Barsból Nagy János esperes urat. Ez utóbbin csak örülünk, mert rég bebizonyult dolog, miszerint esperesünknek az iskolai- oktatásügy szenvedélye s nem ex offo tekint be az iskolákba, hanem rajta függött egész lelke s szive. Nem hízelgés. Őszinte elismerés. Óhajtandó, hogy minden esperes ily jó barátja volna s lenne a népnevelés ügyének ! — — — — — Szegénységi bizonyítvány volna az, ha valakit csak azért választanak meg iskolai tanácsosnak, mert esperes. Kálmán Károly, ref. lelkész. Neliány szó a miskolci ref. egyház és iskola köréből. A napokban távozott el körünkből Pásztor Dániel barátunk, a miskolci ref. gymnasiumnak tizenkilenc évig volt igazgató tanára, megtört egészsége miatt a tanári pályáról örökre lelépni kényszerülvén. Búcsuhangjában ekép szól barátaihoz s ismerőseihez : „Ezelőtt harminchárom évvel az ifjúi lelkesedés szent hevével léptem a nevelés és oktatás magas feladatú pályájára, rajongó örömmel tűztem magam elé: áldozni parányi erőmhöz képest a közértelmiség és műveltség oltárán koporsóm bezártáig. De a sors könyvében más vala fölírva. íme nyolc évi magán, s huszonöt évi rendes és nyilvános tanári pályáról, megtört egésségem s gyöns gélkedésem miatt le kelletik lépnem, s hátralevő kevénapjaimat nyugalom ölén töltenem! És midőn nyugalomra lépek, s Miskolctól talán örökre búcsút veszek, fogadják hálám és tiszteletem forró kifejezését mindazok kiknek szeretetét, becsülését és barátságát bírtam, fogadják az cngesztelődes jobbját mindazok, kiket talán emberi gyarlóságból megbánthattam, mit készakarva soha nem tettem ; legyenek boldogok azok is, kik — ők tudják miért — pályámról lett lelépésenikor szivembe oly mélyen sebző töviseket döftek " Ez utóbbi szavak illustratiojául egyszerűen megjegyezzük, hogy a miskolci egyház nemes gondolkozású iskolai tanácsa, ama nehéz időkben tizenkilenc évig híven működött s most testileg elerőtlenedett tanárnak, részint érdemei elismeréseül, részint anyagi gondjai mérni enyhitéseül nemes lelküleg háromszáz forint nyugdijt határozott; és az egyházi tanács, mint felsőbb fórum, néhány értelmetlen demagóg izgatására, a testileg elerőtlenedett hü tanárt örökre elütötte a nyugdíjtól, s mint elhasznált bútort kilökte a világba. A legsajnosabb a dologban az, hogy itt is politikai szenvedély játszotta a főszerepet, s a hü tanár ki a legnehezebb időkben oly bölcs tapintattal s erélylyel vezette a miskolci ref. főgymnasium kormányát, hogy azt, buzgó tanártársai közreműködésével eddig nem látott fényre s virágzásra emelte, e politikai szenvedélynek esett áldozatául. Nem szólnánk e dologhoz, ha ez ügy pusztán a miskolci egyház és egy tanára között magán ügy volna, de ez több mint magán ügy, ez közös ügye az egész protestáns tanári karnak, szomorú képe rendezetlenségünknek s a presbiteri kormányzás ferdeségének a nevelés és iskolai kormányzás magas feladatú körében. Mert, hol a tudomány szent ügye felett, tisztelet a jobbaknak, értelmetlen tömeg határoz; hol a tudomány képviselői, a tanférfiak sorsa a pártszenvedély hullámzásától függ: ott a tanügynek a kor igényeihez mért előhaladásáról szólni sem lehet. Az értelmetlen tömeg sohasem képes felfogni a tanügy fönségét, hivatását s befolyását egész nemzeti életünkre, nem képes felfogni hogy egy csekély számú népnek jelene, jövője s egész élete iniveltségi állásától feltételeztetik, e műveltségi állás főtényezői a tanintézetek, s ez intezeteknek életadó elemei a tanférfiak ; és hogy ha a tehetségesebb erőket e pályától hálátlanság által visszariasztjuk, köziniveltségünknek legfőbb életerét metszettük el, mely következményében elébb utóbb, saját magunkon bosszulja meg magát. Elvesz a nép, mely tudomány nélkül való. Különben is ugy látszik, a tanári pálya kezd nem