Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-09-05 / 36. szám

hazánk törvényes képviselő-testülete béke ölében megalkothatta első alapul a népiskolai közoktatásügyi törvényt. E ténynyel is felöltők a mivelt állam egyik jellegét. Midőn az országos képviselők, kik közt prot. lelkészek, superintendensek, fő- és segéd gondnokok sem hiányoztak, valláskülönbség nélkül részt vettek nevezett törvény hozatalában s az abbabocsátkozás ellen nem tiltakoztak: elismerték a nemzetet, a hazát e tárgyban is illetékesnek, s igy nem mondható, hogy absolute „sine nobis de nobis" határoztak. Az első nagy lépés megtörtént, még pedig az uj kor szellemében, mely államot az államban el nem ismer; a democratia elvei szerint, mely kiváltságokat és rendeket, melyeknek már értelme nincs, megörökitni nem szándékozik; az egyenlőség kivánalma szerint ugyanis, egyik felekezetnek sem engedélyeztetett különleges jog és állás, hanem mindeniknek ugyanaz j a méltánylat érdekében, mert a felekezeti iskolák el nem töröltettek. Egyházüldözésről szó sincs, s ha netán a sötétebb szemüvegüek előtt ilyen rémlenékj akkor az üldözés mindenik felekezetet sújtaná, mert a felekezeti tanodák kisebb számra szorulása a katholikus és protestáns egyházat egyképen fenyegeti, hogy e szóval éljek; s csak is az illető felekezet életképességétől, áldozatkészségétől függend : melyik tarthat meg több felekezeti iskolát. Az üdvös verseny pályája ki van nyitva, szem előtt azonban mást nem szabad tartani, mint az evangeliumi, — mi az emberiséggel nem ellenkezhetik, — és tudományos miveltség egyetemes érdekeit. Az élet- és szaktudományokra való tanitás jogát fegyver , békekötések vagy országgyűlések engedménye alapján szerezte az egyház, s mint szerzett jog elveszthető, mint történelmi jog alakulható és változható. — Maga a felekezet is lemondhat, legalább részben, örökre biztositottnak vélt e jogáról, természetesen azon esetben, ha a haza és ennek alkotmányos képviselete követelné azt vissza, és pedig nem csak egy, de minden felekezettől. Ami sérthetlen, örök tulajdona az egyháznak, ami nem a császáré, államé, hanem a lelkiismereté és az istené, amiről még a haza részére sem mondhat le: az a hit és erkölcsi oktatás szent joga és tiszte. Ez isten-országi kellék, a vallásos meggyőződés lelki világába tartozó szentség, hová beavatkozni világi államnak nem szabad. Hála istennek, ma már nem is akar, s ha ily szentségtörést és zsarnokságot követne el, hittől lelkesített oly halhatlan erővel találkoznék, mely ellen földi fegyvere nincs. A népoktatásügyi törvény épen nem foglalkozik a vallástanitással; azt az illetékes testületekre, az egyházakra bizza. Fogadjuk hát e törvényt zúgolódás nékül, mintfogadtuk az 1608, 1647, 1791-és 1848-iki vallásügyi törvényeket, fogadjuk azon erős elhatározással, hogy a mi hiányok azokban találtatnak, ugyanazon uton és helyen, hol létre jöttek,időnkint javíttassuk ; mindig bölcsebb és bölcsebb törvények hozatala lévén az országgyűlés rendeltetése. Vegyünk részt minél buzgóbban a községi, megyei s egyéb iskolai tanácsokban, és szigorúan őrködjünk, sőt befolyjunk a végre, hogy a községi iskolák valóban az egyenlőség és testvériség szent igényei szerint működjenek, hogy a felekezetiesség színezete ott ne uralgjon, s hogy térítő-intézetekké azok ne ferdüljenek; mert nem felekezeti, de hazafiúi fillérekből fognak azok fen tartatni. Az lesz az igazi sérelem, ha a községi iskolába a felekezetiesség bejátszatnék, ez ellen az egyenlőség törvénye nevében tiltakozni kell. A törvénynek való hódoláskor tegye méltóságossá lelki nyugalmunkat a hazának és közfelvilágosodásnak eddig általunk teljesített szolgálat tiszta érzése, s annak meggondolása, hogy adott körülmények közt erőnkhöz képest vagyonc, életet és vért is áldozánk századokon át a magyar tudományosság s közmiveltség érdekében, a miért a nevelés- és irodalom-történész hála-koszorút fonand egykoron a szegény prot. egyház homlokára. A haladó korszellem uj ösvényt tör : most nem 3 millió honpolgár, mennyire tehető a hazai protestánsok száma, de 14 millió lélek és váll akarja magára venni az egyetemes oktatás nemes ügyét, s merjük remélni, hogy az eredmény a résztvevők aránya szerint dicsőbb leend. Van-e protestáns, ki e felett nem örül, s a céltól a közreműködést megtagadja ? ? Hogy maga az alkotmányos ország, maga a szeretett haza veszi kezébe a tanügyet, bizalmatlanság és féltékenységre okot nem szolgáltathat. Amily szívósan és törhetlenűl hivatkoztunk az 1791. 26. t. cikkre s az 1848-iki törvényekre — bár a pátens korában ez utóbbit, még vallási részét is, eszélyességből elhallgattuk —: oly bátran és ernyedetlenűl foghatunk hasonlót tenni az 1868-iki iskolaügyi törvényre nézve, azon nagy és lényeges különbséggel, hogy a hivatkozók számosbak lesznek, mert mindnyájokat közvetlen