Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-07-18 / 29. szám

Y á 1 a s z: (tiszteletes Horváth István nrcak nyilt levelére.) Kedves tiszteletes ur! Szándékosan nem siettem válaszolni önnek nyilt levelére, mely a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" jelen évi 13-ik számában megjelent, az én ugyan ezen tisztelt lap 6 és 7. számjaiban közzé tett értekezésemre. Vártam, hogy emez ön által is általános érdekűnek elismert tárgyhoz, valaki gyakorlati lelkipásztorkodás terén kettőnknél dúsabb tapasztalattal, s magasabb ismeretekkel biró lelkész urak közül hozzá szóljon. Azonban idestova fél év telik el már; azért nehogy hallgatásommal meggyőződésemet bizonyitsam, ezennel erkölcsileg kötezettuek érzem magamat válaszolni. Meggyőződve lehet tehát tiszteletes ur, hogy nem irási viszketeg vezérel erre. Mert bizony mondom, hogy ma-holnap 20 éve lesz annak, midőn én a honvédi kardot, a lelkipásztori igénytelen bottal cseréltem fel; de még egyszerű falusi hallgatóim előtt sem léptem soha ugy fel a szószékbe beszélni, hogy bizonyos remegést ne éreztem volna keblemben : mennyivel inkább a „Protestáns Egyházi Lap" nagy tudományu és tekintélyes olvasóközönsége előtt beszélni-irni oly tárgyról, mely, — fel kell tennem, — ezen tisztelt közönség minden tagját érdekli, nem tartom oly feladatnak melyet csak amúgy könnyű szerrel megoldani lehetne. Midőn tehát mégis irok, semmi egyéb nem, mint a vitánk tárgya iránti komoly érdekeltség vezérel. Ezen előzmény után nyilatkozom, hogy én üres szó szaporítással untatni sem önt, sem a tisztelt olvasókat nem kívánom. Erőszakolt példákért sem Jeruzsálembe, sem Athén- vagy Spártába nem utazom. Maradok egyszerűen a tárgy mellett, édes szép hazánkban, itt is csupán egyházunk körében — kiválóan az értekezésre alkalmul szolgáló székely — s még itt is különösen háromszéki népűnk között. Ezen körben fussuk át rövid ismétléssel, mit mondottunk eddig ? Én azon kitűzött értekezleti kérdésre: miként lehetne népűnk vallás iránti közönyét, s „különösen a naponkint terjedő templom gyakorlásbani hanyagságot, buzgóbbá tenni?" A sepsi egyházmegye nagyobb papi értekezletében, a jelen volt nagyszámú lelkipásztori testület, — 2 tagon kivül, — teljesen összhangzó helybenhagyása mellett ugy feleltem vala meg, hogy: miután a mi köz isteni tiszteleteink semmi a külérzékekre ható cicomával nem, egyedül csak az igaz vallásosságnak, mely az élő hitben és nemes cselekedetekben kell hogy létezését kimutassa, — terjesztésével foglalkozik, s mint ilyent az egyház tagjai legnagyobb részben nem gyakorolják : ezen hanyagságból természetesen lehet következtetni, magának a vallásos érzelemnek hiányára. Ez pedig előttünk lelkipásztorok előtt nem lehet közönyös, ezen erőnk és hatáskörünk szerint segítenünk kell. De orvosolni csak akkor lehet, ha a bajnak okát ismerjük. E kórnak okait edig én öt pont alatt sorolom elé t. i. az anyagiak utáni tévesztett irányn töprengésben, — a közvetlen és igazságtalan egyházi közteherviselésben, — a szándékosan elferdített nevelésben, — a fölülről jövő s különösen a kormány közegeitől származó rosz példában, — s végül az álmüveltségből folyó önhittségben. Ezen kór okok gyógyszereit is elésorolám, ugy a mint helyi viszonyaink között legüdvösebbnek gondoltam. Legfőbb gyógyszerül azonban ajánlottam, nekünk lelkipásztoroknak a fiatal nemzedék erkölcs-vallásos nevelése körüli mindent megtenni kész buzgalmunkat; önmagunkra nézt pedig a folytonos tanulást, az ujabb kor tudományos vívmányaival való megismerkedést, s ezek segélyével az élő, nem pedig az ódon hit-cikkek mohos sírjában eltemetve alvó Krisztusnak hirdetését, s végül az igaz keresztyéni erényekkel tündöklő jó példaadást. Ebben áll ugyhiszem — röviden összevonva — értekezésem lényege. És ön tiszteletes ur ! erre egy nyilt levelet ir, melyet én egyébiránt, egyfelől a mostan divatba jött polemizálok gúnyos modorától eltérő ildomos irmodoráért, másfelől az ügy iránti buzgalomért mindenesetre méltánylok. De az ügy lényegére vonatkozólag mit teszen tiszteletes ur ? Elutazik Athénbe, Spártába, Jeruzsálembe és egy szép virágos szavakból összefűzött, s tagadhatlanul egy elméleti igazságokat hirdető tanszéken előadva, igen érdekes elmefuttatás előre bocsátása után, elvégre alá száll a tárgyra, s ugy nyilatkozik, hogy a miket én a vallás iránti közönynek okaiul fölhoztam, nem okai annak, hanem következményei; mert a vallás iránti közöny oka: maga a vallás, mivel annak kül alakja az egyház és annak hitcikkei ellentétben vannak a hívek korának fejlettségével. És e főtételhez következetesen megmutatja, hogy jelen korban már nem is kívánhatunk az egyháztagoktól fizetésben pontosságot, a vallás oltárára áldozatot, nem hirdethetjük, hogy az „urnák félelme minden bölcseségnek kezdete," nem szólhatunk az istennek embernemünk sorsába való gondviselő befolyásáról, nem az égi hazáról, feltámadásról stb. stb. — mert mindezek ellenkezésben állanak a hívek tudatával; azért egyetlen teendő, hogy a vallás a kor tudományos vívmányait vegye fel, azt szellemének megfelelőleg (?) átalakítsa, s igy az egyén vallásos hitét összhangzatba hozza a kor magasabb szellemi irányzatával! Ugyhiszem elég híven vontam össze tiszteletes ur nyilt levelének is a tárgyra vonatkozó lényegét. És már most szóljon őszintén tiszteletes ur! mit tett ön? Szerencsére a feleletet ön maga nyilt levelében előre megadja ezen tétel alatt: „lelkesültségében nem vette észre, hogy tudományát Íróasztala mellett csakspeculative — apriori — „állította össze a helyett, hogy azt (hallgatóinak életéből) mint nyitott könyvből — a posteriori — olvasta volna ki." Hosszasan nem vitatom a kérdést, hogy a miket én mondottam, azok okok-e vagy következmények? Mert igen jól tudom, s tudja bizonyosan a tiszteletes ur is,