Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-07-18 / 29. szám

miszerint az okozat — és okok közötti kapcsolat egy sorozatos hosszú lépcsőzet, melynek egyes fokain az akarat vagy fejlettség mértéke szerint lehet haladni, s mentül több al- vagy közből eső okot ismer föl valaki, annál későbbre ér a legfelsőbb oklioz: Istenhez Mig ellenben a tunya vagy míveletlen ember röstelli, vagy nem tudja fürkészni, — s következetesen elszámítani, — a közelebb álló okokat; hanem még ha mai mámora miatt holnap a feje fáj is, megnyugszik azon, hogy: isten ugy akarta! De holnap ha teheti mégis csak iszik, pedig meggondolhatná, hogy ugyanazon ok holnap is csak azon következményt fogta szülni, a mit szült ma! Más szavakkal: hogy a nép kevésbé müveit osztályánál : az anyagiak utáni tévesztett irányú töprengés, — az egyházi teher viselésében naponkint tapasztalt igazságtalan aranytalauság, — egy letűnt kényuri rendszernek szándékosan erkölcs tipró nevelési eljárása oly iskolák által, melyekben a különben is törvénytelen erőszak utján örökös katonává tett nemzet fiai minden önállástól megfosztva egyetlen káté-ul az „Unterthanen pflichten" mestermüvet tanulhatták, — s ezekre ráadásul a 18 éves demoralizáló rendszer vallásos kegyelet iránti megvető eljárásainak alkotmányos tisztviselőink által is hü követése, mint átkos példája a fölül uralkodó közönyösségnek mind ezek ugyhiszem oly lelkipásztor előtt, ki a dolgokat, s azoknak okait, nem „a priori," hanem népe életéből szereti tanulmányozni — kétségtelenül létező hatalmas „okok," a szegény nép vallásos hitének buzgalmának, s keble magasabb jók iránti kegyeletének lerombolására ! És vájjon az 5. pont alatt fölemiitettem körülményt : a müveit, vagy műveltséget követelt osztály hitetlenségét, hetyke önhittségét bizonyitgassam-e vallás iránti közöny okának? Nem tettem. Teljesen felmentett engemet ezen fáradság alól a kedves, — ugyhiszem itt már a tiszteletes ur helyeslésével is tanálkozom, — az oly uélkölözhetlen, oly nagy hézag pótló „protestáns tudományos Szemlé"nek 5. számában, a 70. lapon olvasható öreg tudós urnák nyilatkozata — pedig azon ur már öreg... és a mint látszik igazán tudós is. Méltóztasson csak kérem a tiszteletes ur, ama cikknek két bekezdését: „ha már" stb. — és „egyébiránt" stb. figyelmesen után olvasni, s akkor feleljen meg a kérdésre: az ily tudományos elv oka-e a vallás iránti közönynek ? Ha már ily tudósok vallásos buzgalmát, s különösen templom gyakorlási érdekeltségét kellene önnek vagy nekem valaha föléleszteni; itt teljesen igazat adok tiszteletes urnák; hogy: hasztalan mondjuk mi, hogy m i nden bölcsességnek kezdete „az urnák félelme." — Csak arra vagyok bátor figyelmeztetni önt, hogy ha a mint ön irja, a vallásnak egyetlen teendője, hogy az ujabb kor tudományos vívmányait felvegye, hogy az az egyén hitével összhangzásba jöjjön, akkor ismerve az ily tudományos vívmányokat — önként követeik, lngy mi refjrinitus pip)k a>50ii helyzetbi jutó ttunk, melyben voltak hajdan az augurok, egymással tanálkozva, lehetlen, hogy egymásra gúnyosan ne nevessünk! S valóban ide jutottunk volna talán, még mi a trienti zsinat merev betűi által nem békózott reformált lelkipásztorok is? Nem képzelem, hogy tiszteletes ur is ilyen elvesztettnek hitt ügy szolgájául magát két év előtt felszenteltette volna. Vagy ha tette, akkor nem magáért ezen terhei mellett is oly szép, magasztos, s épen küzdelmei által újra lelkesítő ügyért tette; hanem azon sovány-panaszos kenyérért, melyről oly jellemző kedélyességgel mondá minap egy öreg esperes ur, midőn egy fiatal lelkész szépelegve mondá: milyen szép, nagy kepéje van az esperes urnák! Az enyim, — úgymond, — nagy epe barátom! a tiéd kisebb epe! — Ezt pedig még hinni sem szeretném oly lelkes és szép tehetségekkel megáldott fiatal emberről. Ne féljen tiszteletes uram! Nem olyan vészes zátony az a mi ártatlan helvetica confessiónk, hogy azon ma már az ujabb kor tudományos vívmányaival megbarátkozott elme hajójának mulhatlanul megtörni kellene! Hisz nézze csak meg ön mit irnak 300 év előtt azok a jó öreg urak praefatiojuk végén hozzájuk illő szerénységgel mondván: „denique (scill. parati sumus) meliora ex verbo dei docentibus non sine gratiarum actione et cedere et obsequi." És emlékezzék rá, miként nyilatkozott közelebbről elhunyt boldog emlékű püspökünk egy ünnepélyes zsinati beszédében, mondván: „a confessiok nem oly határkövek, melyeken túl ma már a gondolkozó és tanuló szellem ne szárnyalhatna, — hanem olyanok, melyek azt jelölik, hogy 300 év előtt meddig terjedett az ismeret és tudomány határa." Ne féljünk azért semmit tiszteletes uram! prédikáljuk bátran és ihletetten a megfeszített, de dicsőén feltámadott Krisztust, kiről már Pál apostol megmondotta hogy: „a zsidóknak botránkozás, a görögöknek bolondság," ha mindjárt tisztelt hallgatóink egy része e miatt, eltelve a Renan vagy Strauss urak bölcsességével, günymosolyra fakadna is, — mert maga az ur mondá a próféta követeinek: „és boldog a ki én bennem meg nem botránkozik." Hirdessük bátran és a meggyőződés komoly hangján a sirontuli üdvét, megfizetést és feltámadást, semmit nem félve a „nehézkedés törvényeinek" ujabbkori vívmányaitól, mert olvassa csak komolyan szt. Pálnak a feltámadásróli tanát, nem ütközik az, sem a chemiával, sem a physikával össze. Igaz, hogy igy értve át a gyakorlati lelkipásztorkodást, az küzdelem, tanulás és a kivül állók által nem is képzelt nemes resignatioval jár együtt. De ez se baj! hisz ez a mi hivatásunk. Reánk is igen jól illik, mit nagy Vörösmartynk monda, hogy ha küzdelem és tanulás által az ujabb kor Bábelét oly magasra emelhetők, hegy róla az angyalok zenéjét meghallhatok, csak akkor térhetünk nyugton őseink porához, csak akkor mondhatjuk ;