Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-05-16 / 20. szám

kezes . . Igy azonban el kelle mondania, mily szerencsétlenek azok a hitvány magyar egyetem tanulói, kik „firkákból" kénytelenek azon ici-pici kevés ismeretkét, mellyel hazánk itt ott elvétve található jelese is dicsekedhetik, holott a német egyetemeken kanállal öntik az illetőbe, „a nyomtatott tehát hiteles" tankönyvek által a tudományt; el annyira, hogy akarva nem akarva, egész conversations lexiconná kell lennie a boldognak! Oh boldog eldorádó! hol „a német deák gymnasialista létére is többet tud, mint akar legderekabb (sic) egyetemi hallgatónk is." Ezt a nyilatkozatot ha más valaki tenné, a sértett nemzeti önérzet méltó haragjával mondanánk ugyan neki, hogy hohó! hátrább az agarakkal! ne gázold azon sarjakat, melyekből nem egy európai nevezetesség izmosodott már fel, a német egyetemek szellemi alamizsnája nélkül; — de igy, ki ne hinné ezt el, mikor Kadlecsik ur mondja? még pedig „1 e 1 k é r e" mondja, előre „tiltakozva az e vélemény ellen emelhető vád ellen;" aztán meg „probatum est" is. — O bizonyára tudhatja, „lévén német gymnasialistais" „lévén német egyetemi hallgató is quondam." Tehát Kadlecsik ur, már „mint német gym nasialista többet tudott, mint akar legderekabb egyetemi hallgatónk i s." — Hát még most mennyivel tudhat többet ez az ur mindenkinél! mikor már nemcsak „német gymnasialista" — hanem tanár! Az ám !... Végre, K. ur azon „szerény véleménynyel" is föllép, hogy a jelen iskola inspectorok, „e parlagi, vagy műszóval profán urak," — mint kikkel „dolga van" „s kik e megtisztelő s z ép cimre nem érdemesek" mozditassanak el hivatalukból. Az aláhúzott sorok mind Kadlecsik ur szavai, s cikkének legnyomósabb érveit képezik, „a füzetekből" való tanítás ellen. Ha Kadlecsik ur illő komolysággal, menten minden Önhitség és szenvedélytől, adja tárgyát vitára, s kissé behatóbban kereskedve, a szög fejét veri: lehetett volna az ügyhöz, — bár nem sokat.— hozzá szólani. Igy azonban a mint van, e különben is nagyon tizedrendü kérdés iskolai ügyeinkre nézve, alig érdemel komoly választ annyival inkább, mert K. ur önnön magát erősen megcáfolja akkor, midőn „a kéziratokból való tanítás" ellen kikelve, kénytelen elismerni,hogy ámbár „vannak nyomtatott, hiteles, tehát használható kézi könyvek" mégis, „csak a legújabb időben jönek létre hazánkban, a tudomány igényeinek és a szükségnek megfelelő tankönyvek" Alig tudna hamarjában a vádolt és megtámadott „némely p r o f e s s o r u rak" közül valamelyik jobban megfelelni, mint K. ur maga magának megfelelt. Nem sajnálunk mégis néhány komoly szót. A tankönyvek szerzői legtöbbnyire tanárok; ez a dolog természetéből önként folyik. — Vájjon a olyan tanároktól, kik tankönyvek Írására elég készültséget és tehetséget bírnak, meg Jehet-e tagadni azt, hogy anyagi körülményeik miatt ki nem nyomathatott kézirataikat, mint kéziratot használhassák? saját iskolaikban, tehát bizonyára saját iskolai hatóságuk tudta és beleegyezésével ? A mely tanárban nincs meg a tankönyv Írására szükségelt készültség és hajlam, vagy akarat, az bizonyára nem is vesződik a füzetekből való tanitássál, hanem saját könnyebbsége végett is használni fogja az illető hatósága által reáhatározott tankönyveket. Egész bizonyossággal elhihetjük pedig azt, hogy több világot deríthet tanítványai lelkébe az oly tanár, ki önállólag tudván gondolkozni, képes, vagy akar ismereteiből habár csak egyelőre kéziratot is szerkeszteni, mint az, ki a reá parancsolt tankönyvet még a tanórára is elviszi magával, s abból vigyázza, vájjon a tanonc jól mondja c a műszókat, kifejezéseket, vagy valami nehezen érthető passust. Sőt némely tantárgyak véletlen által is eszközölt percenkénti változhatásnak levén alá vetve, nehéz helyzetbe jő az illető tanár a tankönyvhöz való szigorú ragaszkodás által, ha itt aztán versenyt akar tartani a korral aligha égető szüksége nem lesz a titkárra. Én különben ugy tudom, hogy legjelesebb tanáraink ragaszkodnak a kéziratból való tanításhoz. — Erdélyi János, hazánk legjelesebb aestheticusa igy tanított mindig szépészetet, mert kézikönyve, soha sem irt; — épen igy tanitotta Arany a költészettant; ki az, ki őt vádolni merné, hogy gymnasialista tanítványainak „nehezen érthető passust vagy műszót" tartalmazó „f i rk á k a t" adott volna ki lemásolás végett ? Száz ily esetet hozhatnék fel K. ur ellenében. Higye el colloga ur, hogy a magát szakmájában gyöngének érző tanár nem fog kéziratot kiadni, sőt nagyon is a másik túlságba esik, azaz minden oldal tekintet nélkül fogja magolni leckéről leckére, a számára más által irott kézikönyvet. Ne bántsuk tehát azokat, kik nem annyira hónuk alatt, mint inkább fejőkben hordják azt, a mit tanítványaiknak előadniok kell. Végre, sajnálom, hogy gyönge vagyok ama jó példa követésére, melyre K. ur oly szépen megy pedig elé, — midőn nevétől eldobja a 8 egyetemi semester alatt minden bizonnyal megszerzett doctoratust; én többet nem irok, de kövesebbet sem nevem után mint a mi vagyok, — melyért különben egy alkalommal megrótt K. ur. — de ha már egyszer az vagyok a mi, — nem tehetek róla. Marikorszky Gábor, pap és tanár.