Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1869 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1869-02-14 / 7. szám

nak (más osztályok kizárásával) akarja e munkakört s a vele járó tisztességet biztositani; egyik a tanitói s tanári karnak, másik az úgynevezett táblabíró osztálynak. Nehéz föltenni, hogy b. Eötvös „a XIX. század uralkodó eszméinek" irója bármelyiket is követhesse. , Azt hiszem, hogy a kormánynak kötelessége, mint minden hivatalra, ugy a tanfelügyelői állomásokra is melléktekinteteket félretéve, egyedül képességüknél fogva nevezni ki a tisztviselőket. De a képességet ne vegyük szük értelemben és egy irányban. A miniszternek arra kell ügyelnie, hogy oly egyéneket válasszon ki, kik képesek, mert tudomása szerint leginkább bírnak mindazon tulajdonokkal, tehetségekkel és képzettséggel, melyek a tanfelügyelői munkakör betöltésére elengedhetlenek. A tanfelügyelőben kétségkivül egyik ily lényeges kellék az, hogy értsen a didacticához, ismerje az iskolai életet, s az oktatási viszonyokat is, de ez még nem az egyedüli mire képzettnek és képesnek kell lennie. Emellett még szükséges, hogy erélyesen, ügyesen és tapintatosan tudja vezetni a megyebeli közoktatás igazgatását. Egy szóval, hogy adminisztratív képessége is legyen. Végre mindezekhez lényegesen szükséges, hogy t ek'intélye is legyen; mind a megyei iskolatanács, mind az iskolaszékek, mind pedig a közönség irányában, de nem azon tekintély, melyet nagy birtok, vagy születés ad, hanem melyet személyiségének jelességénéi, s érdemesült voltánál fogva nyer; azon tekintély, melyet értelmisége, erélye, s practicus ügyessége által gyakorol környezetére. Hogy mind e tulajdonok egyesülése leginkább tanárokban legyenek feltalálhatók, azt ép oly szivesen óhajtom, mint sok esetben valószínűnek látom. Minden esetre az ügy érdekében legnagyobb szerencsének tartanám, ha minden tanfelügyelői állomásra oly egyént lehetne alkalmazni, a ki, ha jelenleg nem tanár is, de valamikor már mint tanitó vagy szóval tanférfiu, gyakorlatilag foglalkozott az oktatással és iskolaügygyei, mert különösen nálunk igen kevés ember van, (de azért van) olyan, ki a tanügyet mint műkedvelő tanulmányozta volna annyira, hogy abban kellő tájékozottsága volna. Annyival inkább óhajtom, hogy az iskolafelügyelők egyszersmind tanférfiak legyenek, mert bizonyos vagyok felőle, hogy az oly tanférfiaknak, kiknek elég didacticai szakértelmük nincs, bármily nagy vagyonuk és bármily magas társadalmi állásuk legyen is különben, a tanítók előtt épen azon ügyekben nem lenne semmi tekintélyük, melyekben intézkedniük és véleményük nyilvánítása által (p. o. az iskolák vizsgálása alkalmával) irányadólag hatniok kell. Csak kettőt nem ismerhetek el: 1-ör, hogy azon didacticai képzettség, melyre a tanárnak az iskola falain belől szüksége van, már magában eléggé képesítene valakit a tanfeUigyelőségre; sőt megvagyok győződve, hogy lehet valaki kitűnő tanitó vagy tanár, s egyszersmind (ha egyéb tulajdoirok hiányzanak benne) igen rosz tanfelügyelő. 2-or, hogy a tanfelügyelőséghez szükséges oktatási szakismeretet egyedül tanítók s tanároknak lehetett volna «'kolai működésükben megszerezni. Ezért vigyázzunk, hogy jóakaratú buzgalmunkban ne lőjjünk tul a célon. Ne azt sürgessük, hogy csak tanítók s tanárok neveztessenek ki tanfelügyelőkül, hanem, hogy általában és kizárólag oly egyének alkalmaztassanak, kik minden tekintetben megbízhatók, elég műveltséggel, tanultsággal és szakismerettel birók. (Hogy ezek nagyobbrészben oly egyének lesznek, kik tanárok vagy azok voltak, az valószínű, a viszonyokból következik, de mellékes tekintet.) Ez oly jogos kívánalma a közoktatás ügybarátainak és a művelt közvéleménynek, melyet megtagadni, vagy vele ellenkezőleg járni el, szándékában sem lehet azon miniszternek, ki maga is a tudomány fölkentjei, és a kor műveltségének zászlóvivői közé tartozik. Molnár Aladár. BELFÖLD. (Ssrécsényi ev. egyház.) SzabadTI egyen e tisztelt lapok olvasóit, — valamint mind azokat, kik a protestantismus szent ügye iránt érdekkel viseltetnek, — becses lapjában egy örvendetes, egy nem minden napi tényről értesítenem ! Nógrádmegyének talán a legszebb s leggazdagabb pontján, ott hol az Ipoly vize messze elnyúló völgyek között termékenyítve hömpölygoti le lassan habjait,— azon ev. egyház, mely az üldöztetések gyászos korszakában többekkel együtt megsemmisíttetett, nem hagyva maga után más nyomot mint egyháztörténetünk lapjain ránk nézve ama fájdalmas szót, hogy „volt,"—s azt a mohlepte néhány követ, melyről traditióként csak annyi él, hogy az istenházának képezto hajdan alapját, •— azon egyház, azon eltemetett nagy halott — közel harmadfél százados sírjából—folyó év jan. 20-án mintegy ismét életre támadott, a midőn az előbb valószínűleg erős anya, később azonban csak igen gyenge szécsényi ág. hitv. ev. leányegyház — hosszú időkön át mindinkább erősbödvén, — ujia anyasittatott. Rajta teljesült be oly szépen mint találóan amaz igazság, — hogy a kor legszentebb vívmányát is elnyomni — igon, de megsemmisíteni végkép nem lehet, — életet kér az előbb vagy utóbb magának. Hogy mennyire örvendetes ez igazságnak valósulása ránk nézve, hogy mit nyert ez által maga a már anyasitott szécsényi egyház, s a körötte elszórtan élő, — most hozzá csatlakozott protestáns híveknek egész összesége, — csak az Ítélheti meg igazán, ki elöbbeni mostoha helyzetünket ösmorve — tudja, hogy gyakran minden vezető nélkül — a többi rokon, — de idegen ajkú egyházaktól is távol esve, mennyire ki voltak tétetve híveink minden kigondolható kellemetlenségeknek. — Mint oldott kéve ugy valánk, s ha apáink vérén szerzett drága kincsünket — idegen elemektől környezve — a legtöbb még is megtartá,