Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-19 / 16. szám

harc ezzel nem érte végét. Az emiitett pápa uralkodása alatt megfordult a szerencse kockája, az állam mindig erősebb támaszt talált a népben, mely alig hordozhatta már a hierarchia nehéz igáját, rendesen mellette állott az alsóbb rendű papság, majd az egész protestantismus, mint szervezett intézmény, ujabb időben segitségére jöttek a tudományok roppant vívmányai. Ily tényezők ellenében a hierarchiának folytonosan hátrálni kellett; de mint bátor és edzett harcos mindig csak egy lépést tett visszafelé, ott uj állást foglalt, uj csapásra készült, néha Gedeon példájára erőszakhal ellökte magától az ingadozókat, s újból megveretve, ismét és százszor újra ismételte rendszeresen fegyelmezett lassú visszavonulását. Igy tart ez 1295 óta mostanáig, annyira változatlanul, hogy midőn a hierarchiát, a megszokott lassú visszavonulás helyett hanyat-homlok visszarohanni látjuk, igen elbámulunk, kezdjük nem érteni a dolgot, szorongva és megdöbbenve kérdjük egymástól: vájjon egészen azon pontig, melyre visszavonult, elvan-e már foglalva tőle a küzdtér, vagy talán csak azért szaladt ugy el, hogy mig oda érünk annál több ideje legyen magát összeszedni, s uj erőt gyűjteni uj csapásra! Ha látjuk, hogy a clericalis lapok 1868 január elsőjén egészen az ellenkezőjét mondják, annak, amiért 1867 december utolsóján még martir halált akartak halni! Ha látjuk, hogy a mi kedvelt lapunk a „Religio," mely köztudomás szerint a magas clerus közlönye, tegnap még Palásthy ur kezében a kor szelleme, a közvélemény óhajtása és az ország törvényei ellenében szigorúan hivatkozott pápája „non possumus"ára, saját lelkiismeretére, a katholicismus örök, változhatatlan, isteni igazságaira és intézményeire; ma pedig Pollák ur kezében, a dogmákat kivéve, kész alkudozni mindenben, csakhogy megmenthessen valamit, s a béke olajágát tartja kezében !.... méltán meglepetve és nem minden aggodalom nélkül kérdezhetjük; Vájjon emez ujabb alig remélt fordulat béke-e vagy csak fegyverszünet?! Az uj szerkesztő első négy számában teszi közzé az uj irány „Alaprajzát," honnan a nagy mennyiségű szótömeg közül is elég világosan kilehet halászni a következő dolgokat: „Az egyház hitének lényege sokkal szentebb, hogysem változtatni lehetne; de küléletében vannak olyan intézményei, melyek a mulandóság és változás törvényeinek vannak alávetve. Még a hatalmak is kénytelenek néha meghajolni a tények nyomós követelései előtt, mennyivel inkább utalva van az egyház, ha érdekeit érvényesitni akarja a bölcs alkalmazkodásra. Az egyháznál bölcsebben alkalmazkodó, a körülmények alakitó erejét okosabban számba vevő és felhasználó intézmény nincs." — A mondottakon kivül az első cikk még csak a volt szerkesztő eljárását itéli el eme szavakban : „Bármennyire buzogjon valaki egyházának dicsőségeért, igazainak, jogainak megvédéséért, föntartásáért, sohasem hathat kellemesen a körülményeket komolyan fontolgató kedélyre, ha észreveszik hogy a lelkesülés a lényeggel összekeveri az esetlegest, a szorosan vett joggal a mellékes előnyt, és az e melletti küzdés által gyűlöletessé teszi amazt, és veszélyezteti a külső héjazat miatt az életet magában rejtő magot is." — Szegény jó Palásthy ur, megérte végre, hogy nemcsak mi mondjuk neki, hanem saját utóda, kit „gyakorlott harcosnak, ország világ előtt ismeretes érdemű férfiúnak" nevez lapja 1867, II. 51. számában, — hogy túlzásával többet árt, mint használ a katholicismus ügyének, mert mig egyháza hibás szervezetét életre-halálra védelmezi, elidegeníti híveit annak dogmáitól is, „a külső héjazat miatt veszélyezteti az életet magában rejtő magot," — amit mi csak fájlalhatunk, mert habár azon dogmákból egy szót sem hiszünk, de tudjuk, hogy milliók ragaszkodnak hozzájok hívő lélekkel épen azon míveletlen osztályból, mely csekélyebb értelmű fejlettségénél fogva sem a bensőies irányú protestantismusban, sem saját keble hitében nem képes feltalálni lelke nyugalmát. Midőn Palásthy ur jobb sorsra érdemes bátorsággal hirdette, hogy a 48-iki reformok ellentétben vannak a katholikus lelkiismerettel, (1866 máj. 2), hogy „a kath. lélek és a liberalismus között áthághatlan örvény van, aki áthágni megkísértette, az örvénybe bele esett." (1867. II. 51), akkor a katholicismust nem a legkedvezőbb színben mutatta fel a mai kor gyermeke előtt; pedig a katholicismus mindazokban ártatlan, s csak az ultramontan lelkiismeretlenség van ellentétben az 1848-iki törvényekkel, azt választja el áthághatlan örvény a liberalismustól.