Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-12-20 / 51. szám

nek körébe különben is mindez tartozik, a mi mostani tapasztalásüörünktöl idegen lévén, mint valamely lehető jövőnek tárgya állíttatik föl, hogy keresztyén maradjon, a magyarászatmód védelme alá kell helyeznünk, és csak az ettől nyert anyagot dolgozhatjuk föl, a nélkül hogy az önkény játékának vagy képzelt uj kijelentének helyet engednénk. Hogy lehet profetikus tandarabokról csak ily értelemben is beszélni, ha azoknak feltétele, a halhatatlanságban való hit vagy a személyes megmaradás eszméje több mint ingó alapon nyugszik Schleiermachernél. 0 mindenekelőtt a halhatatlanságban való hit vállásos mozzanatát tagadja, de egyszersmind hogy el ne vesse, azt állítja, miszerint a személyiség fenmaradásába vetett hit a megváltóban való hitünkkel függ össze. Mert ha ez ilyet tulajdonit magának mindabban, a mit eljöveteléről s az övéivel való egyesüléséről mond, ugy ebből az következik, mivel ezt magáról csak mint emberi személyről mondhatta, hogy rólunk is ugyanannak kell állni. Tehát a megváltó a halhatatlanság közvetítője, azon értelemben ugyanis, hogy ha a személyes halhatatlanság az emberi természetre nem illenék, akkor az isteni lényegnek az emberi természettel való egyesülése sem lett volna lehető oly személyiségben, minő a megváltóé, és megfordítva, hogy mivel isten elhatározta, miszerint ily egyesülés áltel végzi be és váltja meg az emberi természetet, épen azért magában kell már mindig hordozni az emberi egyes lénynek azon halhatatlanságot, melyről a megváltó tudalommal birt. Ez ezen hitnek valódi ker. biztosítása. De ezen biztosítás a legcsekélyebb kezességet sem nyújt a hit reálitására nézve. Ha Schleiermacher egyszersmind azt is kinyilatkoztatja, hogy a személyiség fenmaradásában való hit és az istentudalom közt összefüggést állítani nem lehet, ugy épen ezzel elesik az ok a Krisztus személyére való vonatkozásban, a miért az isteni lényeg és az emberi természet egyesülésének változhatlanságát az ő személyében személyes fenmaradásnak gondolhatjuk, a mennyiben a megváltó különösségében fekszik, mely magában a személyes fenmaradásban való hittel semminémü benső oszzefüggésben nem áll. A Krisztus személyében lévő isteni lényeg és természet egyesülésének változhatlanságában való hit tehát semmi egyéb, mint azon hit, hogy a Krisztus által az emberi természetben isten létévé lett tudalom mindig az emberiség tudalma marad, melylyel az egyes egyén személyes fenmaradásáról teljességei semmi sincs mondva. Annyira illusorikus ezen hittan minden fontosabb ponton, hogy ahol igenelni látszik, inkább ellene szól. Ha Schleiermacher azt hitte, hogy csak ilyen kétértelműén hozhatja általánosabb érvényre azon szabadabb észszerű nézetet, mely hittanának alapul szolgál, ugy mi abban mégis csak hittanának elmúló oldalát láthatjuk, csak partikuláris érdek az, mely az ily forma előadásra alkalmat adott, hittanának lényegét, substantiáját csak abba tehetjük, a mi ezen idői forma lecsiszolása után maradandóul tűnik föl. De hát miben áll, vagy miként működött a Schleiermacherféle hittan arra közre, hogy a keresztyénséget lényegi értelemszerüségében foghassuk föl ? Lényegesebb jelleme abban áll, hogy a ker. tudalmat teszi elvéül és a ker. hit egész tartalmát a ker. tudalom nyilatkozataiból fejti ki. Midőn Schleiermacher a ker. hit tartalmaért és lényeges határozmányaiért a ker. tudalomra hivatkozik s azt még az iratnak is fölébe helyezi, ezzel az van mondva, hogy a hit a subjectumra nézve nem pusztán valami külsőlegesen adott, tőle nem valami idegen, sőt benső összekapcsoló pontja a subjectum tudalmában van. A Schleiermacherféle hittannak nagy történeti jelentősége tehát abban van, hogy ez a legelső arra irányult kísérlet, miszerint a ker. hit tartalmát az emberi szellem eredeti tulajdonául, nem valami külröl belé vittül, sőt inkább legbensőbb mélyéből származottul mutassa föl. A rationalismus egyoldalúsága a Schleiermacherféle hittan elvétől való különbözésében az, hogy az a hitet és gondolkodást már eredettől kezdve oly ellentétbe állítja egymáshoz, miszerint a gondolkodás sohasem lehet bensőleg egy a hittel, a hit tartalma teljesen adott, tisztán történeti objektum, és a gondolgodás feladata tehát csak az, hogy a hit különösségétől mint valami eredetileg idegenszerütői megszabaduljon. Ellenben Schleiermacher a ker. hit különösségét már azáltal a subjektumban immanens valaminek fogja föl, hogy előtte a ker. tudalom csak az általános vallósos tudalom módosulata és formája. A mi különössel tehát a ker. tudalom is mint olyan bir, az által a vallásos tudalom substantiája megszüntetve nincs, vagy azáltal már ki van mondva, hogy a keresztyénség semmi olyast nem tartalmazhat, a mi magában észszerű is nem volna. A ker. tudalom, a mennyiben az keresztyén, nem ismerheti félre, hogy ezen határozottsága közlött a történetileg adott által, de a mennyiben a tudalom közvetlensége az elv, azzal elvül van kimondva, hogy mint keresztyénnek sem szabad olyasmit tartalmazni, a mi az öntudalom közvetlen nyilatkozataival ellenmondásba jő. A tudalom mint olyan a mindenen túlható hatalom, ezért foglal a ker. tudalom a Schleiermacherféle hittanban egyáltalán itészi állást minden iránt, a mi a ker. hit tartalmához tartozik, az egész hittan folytonos itészet, melyben az értelemszerű gondolkodás a ker. hit minden tételén érvényesiti jogát, a mi hasonlóképen egész különösen a Schleiermacherféle hittan kitűnőségei közé tartozik. A mint igy a ker. tudalom egyrészről, mint az értelemszerű gondolkodás elve, az öntudalom énjét birja elvéül, ugy másrészről a közösség azon eszméjén nyugszik, mely a vallás lényegéhez tartozik s e pontból vesz a Schleiermacherféle hittan oly irányt, mely által, anélkül hogy arra kibocsátkoznék, mind inkább spekulatív jellemet nyer. Az egyest az ő vallásos tudalmában azon közösség határozza, melynek tagja. A közösség mint az objectivitás hatalma lép a subjectiv tudalommal szembe, mint azon sphéra, melyben az egyesnek vallásos tudalma és éltető egyedül bir objektív realitásával és igazságával. De a vallásos közösség, melytől az egyes mint annak