Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-11-22 / 47. szám
dákon is ingyen oktattassék az ifjúság, hogy korszerű állami ösztöndijakban részesittessenek a legkitűnőbbek, s hogy közköltségen küldessenek fel évenkint a fővárosban tartandó nemzeti tanulóversenyre, a tanárok pedig a szünidők alatt a fővárosban gyülekezetileg megjelenhes-N senek, hogy ott a középtanodai szükségletek és érdekek megvitatása által a közoktatásügyi tanács számára korszerű előmunkálati adatokat és tételeket gyüjthessenek stb. Az egyetemre nézve azt óhajtom, hogy a mostani kath. egyetem vallásfelekezeti kötelékeiben és egyéb hagyományos jogaiban meghagyatván, a mai meglevő államilag állított műegyetemből egy nagy nemzeti korszerű tudományos főtanoda fejlesztessék, s hogy e főtanodának tanulói mindaddig mentesek legyenek a katonakötelezettség alól, mig csak az államvizsgákon mint készületlenek vissza nem utasíttatnak. Óhajtom, hogy az összes nemzeti, azaz államilag alkalmazott elemi, polgári, gymnasiumi és egyetemi tanárok kebeléből közoktatásügyi tanács szerveztessék; elsőben ugyan miniszteri kinevezés, továbbra azonban a közoktatásügyi tanács már meglevő tagjai által választás utján 2 - 2 évre, s hogy a költségek, melyek e reform kivitelére összesen szükségeltetnek, legalább is oly mérvben merittessenek a leendő magyar évenkénti háztartási költségvetésből, miszerint a reform mind az elemi, polgári, mind pedig a közép és magas tanfolyamok érdekében az ország minden pontján azonnal megkezdethessék s az országos alapok kellő rögtöni le nem tétele mind az elemi, polgári, mind a közép és magas nemzeti tanodák számára egyedül ne szolgálhasson a reform akadályaul." A II. füzet 1867-ben jelent meg, s a hatvanhetes bizottság közösügyi törvényjavaslatának megjelenése s a sadowai napok után íratott. Szerző nem tér egyenesen tárgyára, hanem bevezetésül „Magyarország függetlensége" cím alatt öt levélen fejtegeti, hogy nálunk, ha függetlenségünk meg volna, okvetlen a legbelterjesebb központosításra lenne szükség, de miután csak osztrák provincia vagyunk, tanácsos beérni a municipiumok ellenszegüléséből remélhető jókkal. Aztán 5 levélen előadatnak „a magyar nemzeti közművelődés történetíróinak buvárlati eredményei a magyar k ö z o k t a t á s ü g y körül a mohácsi vész e 1 ő 11 " melyekből szerző azon tanulságot vonja ki „hogy nemzeti királyaink maguk is tettek valamit a közművelődésért," s azt, hogy a népnevelés munkáját mint tétlen néző egészen az egyház nyakába akarta volna vetni, alig néhány gyöngébb nemzeti királyunkról mondhatjuk csak el, azt, hogy nemzeti közművelődésünket elzsibbasztani, megfojtani igyekezett volna még a legromlottabbról sem." Majd egy uj cikkben maga a szerző „egy pillantást" vet „a hazai közoktatásügy kórtani fejlődésére a mohácsi vész óta" (67-128. 11.), melynek folytán érdekesen és gazdag történeti ismerettel bizonyítgatja, hogy ez időszak alatt fejedelmeink és kormányaink a nemzeti közművelődés ügyét általában nem emelni, hanem inkább lenyomva tartani iparkodtak. Szerző előadása annál részletezőbb lesz, mennél inkább közeledik a jelenkorhoz, ítéleteiben biztos és rendszerint igazságos. Széchenyi törekvéseit azonban, nézetünk szerint kevésbé találólag, sőt általában félreismerve ítéli meg, a mennyiben őt a népnevelés ellensége gyanánt tünteti fel, s azon eljárását, hogy reformtervéből a közoktatás ügyét, mint i d őelőttit, szándékosan kihagyta, arra zsákmányolja ki, hogy a nemes gróf államférfiúi és reformátori egész pályáját kétes színben tünteti fel. Szerzőnek ezen eljárását ujabban mások is követték s némikép jelszóvá lőn a „legnagyobb magyar" porba rántása, hogy egy másik „leg 8 legnagyobb hazánkfia" dicsősége annál inkább kiemeltethessék. A mi engem illet, részemről szintén sok részben túlzottnak találom azon magasztalásokat, melyekkel Széchenyi emlékét főleg 1860-ban mindenfelől tömjénezték, neki a jövendőbe látó prófétai lelket tulajdonítottak (helytelenül), s belőle már-már egy újkori nemzeti szentet csináltak. Mindazon által magam részéről ép oly bűnnek tartanám kétségbe vonni, hogy Széchenyi nemzeti nagyságunk megalapítása végett mindenkor azon eszközöket választotta, melyeket legjobb meggyőződése sugallt, s a mint közönségesen tudva van, hogy meggyőződése követésében rettenthetetlen bátorságot tanúsított, mely nálunk, hol rendszerint a népszerűség csillámai után kapkodtak a vezetők, egészen szokatlan vala. Ezért őt lehet hibáztatni, de elitélni nem. A 129-ik lapon kezdődik a tulajdonképeni mü, hol annak terve előre közöltetik. Lássuk azért, hogyan rakja le szerzőnk az alapot reformjavaslataihoz, melyek tartalmát fenebb közöltük. Az első fejezetben (139 — 144. 11.) röviden utal szerző azon köztudatra, hogy Európában a demokratia napról-napra terjed s ellenállhatatlan erejével mindent felolvaszt, s hogy a demokratia alakja melyben nyilatkozik, nem egyéb, mint „a nyugati polgáriasodásnak a XIX. század haladásának, magának a nép műveltségének és közerkölcsiségének napról-napra növekvő befolyása az államra, s végre hogy „a nemzetiségek csak ugy foghatják e demokratia káros következményeitől magukat megóvni, hahogy jóhiszemüleg szolgálatába állanak e demokratiának államintézményeik által, a kellő időben ahelyett hogy sikra szállanának ellene." Ennélfogva a magyar nemzetnek el kell magától vetnie az aristokratiai államintézményeket, s mindent el kell követnie hogy összes anyagi, értelmi, és erkölcsi erejét kifejthesse, „különben német eredetű, német ajkú polgárságunk, kereskedelmi s iparos osztályaink, tőkepénzeseink s egyes szétszórt hazai németajkú telepeink a vasutak által megnyitott európai érdekegység behatása alatt inkább a német közművelődésnek, egyéb ébredező nemzetiségeink pedig, a rumén, délszláv vagy orosz közművelődéseknek lesznek uszályhordozóivá, és ez esetben a magyar társadalomnak sohasem lesz meg, a mi neki leginkább hiányzik kellő műveltségű nemzeti polgárosztálya, és a rumén, szerb, tót, ruthen müveltségök erői mint idegen közművelődések, társadalmak erői ékelvén