Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-11-22 / 47. szám

kimondja, hogy az istenséget mint elkülönült egyes tárgyat gondolni nem tudja, hogy annak minden ilyes előadása a vallástudományban csak puszta mythologia. Hogy mily lehetetlen isten személyiségének felvétele a Schleiermacher-féle hittanban, különösen isten és a háromság tulajdonságairól való tan tárgyalásában tűnik ki. Az isteni tulajdonságokról való összes fogalom Schleiermachernél csak az e gy absolut okozatiságot fejezi ki, ezen okozatiság magában teljesen egyszerű és felosztatlan; nem önmaga különiti el magát az isteni élet és működés objektíve különböző formáira, csak ez emberi szem sajátságos természete az, mely képtelen lévén az isteni fény azon egy sugarát az ő szinnélküli tisztaságában szemlélni, a végesben lévő különféleszinü megtöréseit ép oly sok eredetileg különböző fényfolyamnak tünteti föl. Oly isten, kinek lényege csak a tiszta lét egészen egyszerű lényege, kiben benső különbözések nincsenek, kiben a tudást az akarástól, a határozatot a kiviteltől, a lehetőt a valóditól különbözőnek tenni nem szabad, oly istent lehetetlen mint személyiséget gondolni; mert minden személyiség a benső különbözéseknek a tudalom egységévé összefogása, hol különbözés nincs, ott tudalom ép oly lehetetlen, mint szin, hol csupa meg nem tört fény van. Csak következetes tehát, hogy Schleiermacher a háromságról való tannak sem tulajdonit objectiv jelentőséget, hanem azt formailag összekapcsoló tételnek veszi. (Vége köv.) ISKOLAÜGY. Még egy szó a vidékről a iskolák állása felett — ha uem késő. Sokat halljuk említtetni, hogy az iskolát ki kell venni az egyház kezéből s átadni az államnak, az előbbinek egyedül a vallástanitást lehet meghagyni. Ez a modern elv századunkban s ki ez ellen szól, hátramaradt, ha katholikus ultramontan, ha protestáns, vaskalapos, felekezetes = haladást akadályozó, veszedelmes nép. Sok mindenfélét ki kell még venni az egyház kezéből, ha ezen elvet ki akarjuk elégíteni, ilyen a házasság, bíráskodás stb. ügye. Természetes, hogy képviselői mindenik elvnek vannak, és pedig elkeseredettek, kiki saját álláspontját tartván jónak s egyedül helyesnek. Ez állás következése, hogy egyház és állam mint két ellenséges hatalom állíttatik szemben, fegyvereseik itt és ott fölkészülve. Ugy tűnik fel a dolog, mintha e két tábor népe nem is ugyan az volna, hanem más, egymást gyűlölni született, egymást nem is ismert ellenséges népfajok. Szeretik sokan ezt a harci állást, részint mert jövedelmez, részint mert dicsőséget hoz. Azt hiszik sokan, hogy e harcban egyiknek győzni kell a másik felett s a győztes fél az állam leend, s akkor azután, lesz nagy boldogság, és nagy békesség. . Egyik tábor jelszava a tudomány, másiké a valláserkölcsiség. Mig az első jelszaváért a másikat kigúnyolja, az utolsó az elsőt lemenykövezi. Hogy már a középkori eszmék lejártak az bizonyos, hogy a nép fejét és szivét csak az egyház tarthatja sajátjának, ezt ma már föntartani nem lehet, ma a főt. az állam akarja kimívelni, a szivet engedi az egyháznak. Es e pont képezi a vita alapját. Az egyháznak nemcsak fél, hanem egész emberre van szüksége, hogy — szerinte — az államnak jó polgárokat nevelhessen; az állam — ugylátszik — nincs, megelégedve az eddigi neveléssel, s a maga kezére akarja azt keríteni, mit ha akar, teheti is, övé az erő és hatalom. Mellette a kor úgynevezett szelleme. De, ítélje meg bárki, jót hozand-e e szigorú merevség, ez ellenséges irány?! Pedig minden elv, irány, harc vesszék el inkább, mint sem a haza kárt szenvedjen. Nem helyeselhető, a haza jól felfogott érdekében, ha annak az egyház rosz elvekkel -tele tömött hazafiakat nevel, az igaz, de viszont romlását ássa meg a hazának az is, ki minden kegyelet, hitnélküli s igy erkölcstelen egyéneket, akar a polgárok közé becsempészni — bocsánat e szóért. Ezt eredményezheti — nem mondom határozottan — pedig a szigorú merevség, mert ember az ember. Jog jog ellen, kard kard ellen — ez veszélyt hozó mindenütt, mindenben, ugy különösen hazánkban — hol annyi a kiegyenliteni, elintézni való, oly sok a tenni való. A mi már a most szőnyegen levő „iskolai" kérdést illeti. — Ne feszítsük a hurt, azért, hogy a modernek közé felvétessünk, vagy hogy a régi kényelmes párnán alhassunk. Sem egyik, sem másik nem helyes. Ne rajongjunk a nevelésügyben az állam mindenhatóságáért csak azért, hogy az egyházat megszégyenitsíik, s viszont ne követeljünk a felekezetek részére annyit, mennyivel birtak a sötét századokban. Az első soha célra nem vezetend, ha el nem lesz készítve az utóbbi által a jó föld, s viszont ennek minden jó igyekezete falra hányt borsó lesz az állam segélye nélkül. Hazánkban, ez 5 nyelv és 5 vallásfelekezet honában jól meggondolják a consulok, mig valamit határoznak. Itt, a kormánytól jövő, legtisztább szándék is meglehetősen vigyázzon, hogy a bizalmatlanság körébe ne ütközzék, hátha még oly intézkedés jő elé, mely a mult némi megszokott formájába ütközik !! Lesznek, kik ezt fölhasználják, s félő, hogy a béke helyett egyenetlenség véres harcává leend. A mi fölülről jő, hiába nem a gyökérből jő. S kardoskodjanak is bár, fönt, a fővárosban, a legjobb szándékkal, a legnemesebb, legelőhaladottabb formáért, a népet annak gondolkodás formáját, hajlamait nem ismerve építenek, s boldogítani uem fogják. A mi jó elméletileg, nem mindig bizonyul gyakorlatinak is. — Én e tekintetben teljesen osztom Kenessey Kálmán e lapban (1430. I.) elmondott nézeteit. Alap, azután tető. Mondja ki az ország az elvet, a „n é p n e v e 1 é s a társadalmat illeti." Helyes, nagyon helyes. De a kivitelben miért rontaná le századok összehordott épületeit, az autonomiák fillérekből rakott iskoláit? alapjait?! csak azért, hogy minden egyöntetűvé legyen?!