Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-11-22 / 47. szám

egész emberiségben csak végetlen fejlődési tehetségnek lehet gondolni. Azon föltételen nyugszik Schleiermacher egész Christologiája, hogy Krisztusban absolut realitásnak kellett annak lenni, a mi magában az emberiség eszméjéhez tartozik, vagy mint erő és alap van benne. Epen erre vonatkozik az is, midőn Schleiermacher azt mondja, hogy Krisztus megjelenését és egy uj öszélet alapítását az emberi természetnek csak akkor bevégzett teremtéseül kell tekinteni. Ezen nyilatkozat szerint a megváltó megjelenése már az emberi nemzetség első teremtésébe, ha bár ekkor az emberi természetnek csak tökéletlen állapota jelent meg, be volt plántálva. Ezzel az van állítva, hogy a megváltó megjelenésének szükségessége az emberiségben van, mivel a többi emberek csak ugy viszonylanak a megváltóhoz, mint az alsó fok a legfelsőbb magában bevégzett fokhoz. A mi tehát minden másban csak relatív módon van annak Krisztusban absolutnak kell lenni. Mert mihelyest - mint Schleiermacher maga mondja (II. rt 34) — az istentudalom teljességében való folytonos tovább haladás lehetőségét megengedjük, de azt tagadjuk, hogy van annak valahol tökéletessége, nem lehet többé állítani, hogy az ember teremtése be van vagy be lesz végezve, mivel a folytonos előhaladásban a tökéletesség mindig csak mint lehető marad téve, senkiben nem volna adva. De mi oknál fogva állithatjuk, hogy az emberi természet teremtése nincs bevégezve, hogy ha az emberiség eszméje valamely határozott egyes egyénben absolut módon valósulva nincs? Ha az emberi természet teremtése be van végezve, midőn a valóságban van az, a minek az eszme szerint kell lenni, ugy a jő tekintetbe, miszerint az eszme lényegéhez tartozik, hogy az egyének végetlen sokféleségében nyilatkozzék, tehát az eszme lé nyegéből csak az következik, hogy az emberi természetnek ez értelemben vett bevégzett teremtéséről szó épen nem lehet. Ha az emberi természetet a valósuló eszme nézpontjából tekintjük, ugy a dolog természetében fekszik. hogy az eszme és valóság egyes ponton sohasem es hetnek össze, mivel az eszme a végetlen, a valóság csak a véges, az idöileg feltételezett. Bármely ponton, bármely egyénben akarjuk is tehát az eszmét a valóságba bezárva határolni, mindig tovább tovább halad az. Arra is alapítja Schleiermacher a Krisztusban lévő ősképiség és történetiesség egységét, hogy a bűnös emberiség az akarás és értelem összefüggésénél fogva épen nem képes szeplőtlen ősképet nemzeni, hogy tehát az ősképiség még csak meg sem lehetne az emberiség tudalmában, ha az már előre történeti nem volna, e szerint az eszményi Krisztusnak szükséges előfeltétele a történelmi. De ezen állítás csak az empirismus azon alaptételén alapulhat, hogy nihil in intellectu esse potest, quod non est in re. De ha van eszményi tudás, minden tapasztalattól független eszme s egyszersmind eszményités is, ugy a Schleiermacher-féle Krisztus, mivel ösképiségének és történetiességének egységét semmi módon nem lehet megtartani, semmiképen sem odázhatja el magától azon feltűnő igazságot, hogy csak az eszményités utján jött létre. Az eszményi ember az, vagy az emberiség eszméje valamely határozott egyénben, kiben az eszményítő képzelődés a legtermészetesebb összekötő pontra talál, konkrét jelenségében tekintve. De ezzel egyszersmind el is tűnik minden látszata az orthodux christologiának és az orthodox keresztyénségnek, melyet a Schleiermacher féle hittan magára ölteni igyekszik. Es ha továbbá meggondoljuk, hogy mennyire a Krisztus személyéről való tanon nyugszik a Scbleiermacher-féle hittan egész szerkezete, hogy mily szoros összefüggésben van különösen a Krisztus működéséről való egész tan a Krisztus személyéről való tannal, ugy mihelyest az ősképiség és történetiesség egységét az ő tarthatlanságában felismertük, tüstént látjuk, hogy ezen hittan egész épülete magában összeomlik. Epen annak van legkevesebb tartóssága, a melyben leginkább akar ugyanazonosulni az egyházi tannal. E szerint csak puszta áltatás, ha azt hisszük, hogy itt az egyházi keresztyénség szilárd alapján állunk és itt csak azon feladatról volna szó, hogy az egyházi tan kemény meghatározásai lehetőleg szeliditessenek, egyenetlenségei kiegyenlítessenek és a régi formák a modern nyelvbe tétessenek át. Sőt annyira nem áll a Schleiermacher-féle hittan az egyházi keresztyénség alapján, miszerint még csak a theismus álláspontjára sem áll. A theistikus érdek leghatározottabban a személyiség eszméjében nyilatkozik, de ép itt az a pont, honnan a Schleiermacher-féle hittan jelleméhez tartozó kétértelműséget a legtisztábban átlátni lehet. Zeller értekezése Schleiermacher isten személyiségéről való tanja felett (Theol. Jahrb. 1842, 263. 1.) oly kimeritöleg tárgyalta e kérdést, miszerint kénytelen vagyok, az olvasót azon cikkre utasítani, és csak a fő eredményeket adni itt elő röviden. Azon fejtegetések által, melyeket Schleiermacher istennek és a világnak viszonyáról adott, isten személyiségének felvétele teljesen ki van zárva a Schleiermacher-féle hittan rendszeréből. Személyiség csak ott van, hol a szellem mint sub jektum az objektivitástól vagyis mint saját másától magát megkülönbözteti. Ha tehát Schleiermacher e megkülönböztetést istenre nézve a világhoz való viszonyában megszüntette, ha az isteni okozatiságot egygyé tette az örökkévalóság formája alatt szemlélt végesnek összeségévei, ha világosan kimondta, hogy sem istennek léte a világ nélkül, sem istennek léte a világon kivül nem gondolható, ha a kettőnek egész különbözését abba szorította össze, hogy a levőnek totalitása mint egység tekintve istennek, mint sokság fogva föl világnak neveztetik, ugy valóban önmagát kellett volna a legmegfoghatlanabb módon félreértenie, ha amellett még isten személyiségét is állítani akarta volna. Hiszen nincs is többé különös hely léte és működése számára, az egész isteni okozatiság a világba van beosztva: hol találhatna ott helyet csak valamely magában levő személyes öntudalom egyszerű működése is ? De Schleiermacher nemcsak isten személyiségét nem állítja, sőt a leghatározottabban