Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-11-15 / 46. szám

határozott, ugy ez oly absolut erő volna, mely által Krisztus természetének a többi emberével való egyenlősége megszűnik, s nem birjuk belátni, mint lehet még természetes fejlődésről szó. Ha pedig a természetes fejlődés teljesen képzelhetlen valami, ugy Krisztusnak egész megjelenése pusztán doketikus vagy történetietlen, vagy ha történetinek kell lenni, akkor nem bűntelen egyszersmind az ősképiségnek jelleme nélküli. Igy oldódik föl a kötelék, melyet Schleiermacher a Krisztusban lévő ősképiség és történetiesség közt akar kötni. Hogy a keresztyénség fejthetőségét, a Krisztuson túlmehetés lehetőséget bizonyos értelemben megengedje, különbséget tesz Krisztus lényege és megjelenése közt. Krisztus viszonyainak feltételezettsége és tökéletlensége, a nyelv, melyen magát kifejezte, a nemzetiség, melynek körében élt — ezt mondja Schleiermacher — gondolkodását és tevését is afficiálták, de csak a küloldalt; annak benső magva azért valóban Ősképi volt, és ha a keresztyénség az ő folytonfejlődésében, tanban és életben mind inkább ledönti amaz idői és nemzeti korlátokat, melyekben Jézus tevése és beszéde mozgott, ugy ez nem Krisztuson túlmenés, hanem csak az ő benső lényegének minél tökéletesebb feifejtése. — De itt, mint S c h m i d Schleiermacher hittanáról helyesen megjegyzi (265. 1.), Krisztus megjelenésének az ő meg nem jelent lényegétől való megkülönböztetésében, a történelmi Krisztusnak az eszményitől különválasztás lép előtérbe. Mert a történelmi Krisztus csak a megjelent lehet, ezen történelmi Krisztuson kell tehát túlmenni, hogy lényegét fejthessük. Ha ezen lényeg Kr. történelmi lényege lenne, ugy azt Krisztus megjelenésében, azaz tanában és cselekedeteiben kellene felismerni, a maradandónak és határozónak Krisztus jelenségeiben vagy egyes életmozzanataiban kellene lenni. De itt a lényeg oly valami, melyet a megjelenésben felismerni nem lehet, a mi több mint megjelenése, egyszersmind nem lehet a történelmi Krisztus lényege, hanem oly fogalom vagy eszmény, mely megjelenésétől független, tehát a történelmen túli, gondolkodás és képzelődés által képezett. Ezen eszményi Krisztushoz kell tehát a hivő keresztyénnek a történelmin túl emelkedni. Igaz hogy magától érthető, miszerint az emberiség tiszta eszméje a Krisztusban élt mint legbensőbb lényege, mely eszme Krisztus korának korlátoltságában nem jelenhetett meg teljesen, de a melyet valamely magasabb szellemi képződés korszakában tökéletesebben ki lehet fejteni. De abban nem Krisztus kizárólagos lényege, tehát egyszersmind nem is kizárólagos ősképi méltósága van adva, hanem ezen eszme minden megjelent emberi életnek mint lényege szolgál alapul, és ezen lényeget tisztábban feltüntetni nem azt teszi mint a történelmi Krisztus külöuös lényegét teljesebben feltüntetni. Sőt sokkal inkább épen abban Krisztus eszményitése van, azaz Krisztus megjelenésének az emberiség tiszta eszméjére vonatkozása, de a hol a történelmi Krisztus mint lényegtelen háttérbe lép, mivel más kitűnő történelmi személyiség is használtathatnék erre több vagy kevesebb sikerrel és csak az eszményi Krisztus tétetik a keresztyénség tulajdonképi alapjául. (Folytatjuk.) ISKO_LAÜGY. Értsük meg a kor szavát. Midőn a képviselőház 25-ös bizottmányának elnöke a népiskolaügyben a püspököket és superintendenseket felhivá szakértők ajánlása végett, sokan hiszik, hogy ezen szakférfiak, kiknek egyházai közt elvi különbség van, a helyett, hogy tiztáznák a kérdést, még inkább bezavarvarják, s autonómiájuk bő redőjü palástjába fojtandják a szegény csecsemőt, s igy oda viszik a dolgot, hogy a képviselőház ez ülésszakban kénytelen leend felette a requiescat in pace-t elénekelni. S ime, ha igazak az első hirek, az aggodalom korai volt, a szakférfiak jó szolgálatot tettek az ügynek, s most már szabad reméllenünk, hogy a képviselőház oly törvénynyel ajándékozza meg hazánkat, mely a koreszmék színvonalán álland. Legyen szabad a t. szerkesztőség engedelmével, még egyszer az ügyhöz szólani. Nem mintha hízelegném magamnak, hogy szavam az illetők előtt sulylyal birand, hanem nem árt az ügyet minden oldalról megvilágítani. Minél többen érdeklődnek iránta, annál jobb. Minden lehető közöny közt legveszélyesebb, ha az állampolgárok nem gondolnak vele minő nevelésben részesülnek gyermekeik. A mely nemzet ennyire jutott, az lemondott jövőjéről, s megadta magát gyászos sorsának. Habozás nélkül kimondom ismét: minden a nevelés-és iskolaügy terén kellő jártassággal biró tudja, hogy az iskola nem felekezeti ügy, s mikor az egyház az iskolákat kezére kerítette, idegen földön tett foglalást épen ugy, mint midőn törvényszéki s igazságszolgáltatási ügyekbe avatkozott. Ez megjárta a tudatlanság sötét századaiban, de a középkor eszméi s tanai ma már elavult dolgok. Azért ideje nálunk is, hogy a törvényhozás a koreszmék magaslatára emelkedve, mondja ki elvben, hogy az iskolaügy államügy. Azonban az elv kimondása annak merev alkalmazását nem kívánja. Az erő az elv kimondásában van, kimagyarázom magamat. Az államnak joga sőt kötelessége polgárainak nevelését minden tehetségében álló eszközökkel előmozdítani, nem lehet közönyös rá nézve, ha nyer-e, és minő nevelést nyer a nép, ki kell az iskolákat a felekezetek monopoliuma alól szabaditani, mert még a legszabadabbnak is megvan kizárólagos sajátsága. Az elv alkalmazásában már a mívelt államok különböző eljárást követnek. Franciaországban centrálisáivá van az iskolaügy az államkormány közegeinek kezelésük alatt. Ekkor a tanügy könnyen az állam monopoliumává válik, melynek ismét meg van káros hatása, nemcsak azért, mert a tanügy terén íelette üdvös versenyt lehetlenné tevén, a tudomány szabad fejlődését s folytonos emelkedését gátolja, hanem azért is, mert ekkor