Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-11-15 / 46. szám

istentudalom a bün minden mozzanatában is meg van és épen az által lesz működő az emberben, hogy tudalma van istenről? a mint az istentudalommal mindig egyszersmind az érzéki is téve van, ugy az istentudalom az érzéki tudalomban is sohasem null. Es ha egyszer az istentudalom mint működő erő van téve, ugy teljesen képzelhetlen, mért nem lehetne annyira is erőteljes, hogy a többi működő elemeket áthassa s túlsúlyt nyerjen az érzéki fölött. Ha — mint Schleiermacher mondja (I, 357 1.^ — az ember eredeti tökéletességéhez tartozik az öntudalom azon állapotára juthatás, melyen az istentudalom megvalósulhat, ugy magán az ember természetén alapul az, hogy az istentudalom az ő erőteljességében előtérbe lép, és csak az emberi fejlődés következménye az, hogy az istentudalmat az érzéki tudalom először háttérbe szorítja és megköti és ezen megkötöttségből csak aztán szabadulhat fel. De épen ezért azt sem lehet állítani, hogy a megkötött függésérzet ezen felszabadulása, vagy azon könnyüség, melylyel az öntudalom különféle érzéki felindulásait az istentudalommal beteljesíteni képesek vagyunk, csak közlött, vagy hogy csak a megváltás tényeiben van alapja, mivel a Jézus által történt megváltás külső tényei semmi olyast nem nyújthatnak, a n i az ember természetében nincs eredetileg meg, ezt tehát azok csak felindítják és erőteljes nyilatkozatra hozzák. Az tehát valóban ugy van — mint Schleiermacher mondja (I, 384 1.) — hogy ha mindkettő az istentudalomra irányult hajtóerő akadályozása és annak meggyorsított fejlődése, egyformán ugyanazon egyesnek ténye, egyszersmind az ellentettet ugyanazon okból kell megfejteni, ellentettségiinknek meg kellene szűnni a tevőre való vonatkozásban. Nincs is ily ellentét, ha az érzéki tudalom és az istentudalom hasonló módon az ember szellemi természetének elemei vagy szellemi fejlődésének mozzanatai, ha ugyanazon subjektum egy részről a megváltás szükségérzetével biró ugyan, a mennyiben az érzéki tudalom benne az uralkodó, másrészről pedig az istentudalomtól soha meg nem tagadható erőteljességnél fogva megváltás képes is. Ha még jobban meg akarunk arról győződni, hogy mily lényegtelen a tulajdonképi keresztyéni a Schleiermacher-féle hittanban, hasonlítsuk csak össze a Kant-féle vallással, mely az „innerhalb der Grrenzen der blossen Vernunft"-ban van. Azon két elv. melyet Schleiermacher megkülönböztet, a Kant-félére vihető vissza s könnyen meg lehet látni, hogy mennyire szétoszlik azon mystikus homály, melybe a Schleiermacher-féle hittan burkolva van, a Kant-féle rationalismus tiszta világosságában. És még most is hátra van a Schleiermacher-féle hittan fődarabjának, a christologiának fejtegetése, melynek főtétele ez, hogy Krisztus mint megváltó épugy ősképi mint történeti. E tétellel szakad el e hittan a leghatározottabban a rationalismustól, hogy pusztán és feltétlenül az egyházi hit karjai közé vesse magát; de bármily finom fonatuak legyenek is azon fonalak, melyekből ezen hittan mesterséges szövedéke áll, mégsem leplezhetik el azon csalódást, mely alapjául szolgál. Az ép oly ősképi mint történeti Krisztus fogalmával ez lenne mondva: Krisztus az által megváltó, hogy a teljes függésérzet megkötöttségét, mely minden embernél lehetetlenné teszi az istentudalomra irányult kielégitő irányt, teljesen megszüntette, vagy megváltó ő a minden más embertől lényegileg megkülönböztető ösképiség által, azaz az istentudalomnak tévedhetlenség és bűntelenség által nyilatkozó folytonossága által, melynek erőteljessége benne az isten léte volt. De miként bizonyítja be Schleiermacher ezen ősképiséget ? O maga sem képes megtartani az ősképének és történetének a megváltó fogalmába tett egységét, mivel ott, hol az ősképiségnek az ő történeti valóságában kellene feltűnni, fogalmát a mennyire csak lehető korlátozni igyekszik. Ott mindjárt azt mondja, hogy nem az emberi élet ezerféle vonatkozásáról van itt szó, mintha a megváltónak egyszersmind minden tudásra vagy minden művészetre és ügyességre nézve, melyek az emberi társadalomban kifejlődnek, ősképinek kellene lenni, hanem csak az istentudalom erőteljességéről a végre, hogy minden életmozzanatnak lökést adjon és azokat határozza s nem is kell tovább terjeszteni a megváltó ősképiségét. De nemcsak ezen speciális kört lehet igen bajosan elkülöníteni, melyben a megváltó — mint mondja — ősképi vagy absolut volt, mig egyéb személyisége tekintetében minden véges lét tökéletlenségének alá volt vettetve, hanem ez nem is változtat az egészen semmit, mivel az istentudalom is szükségkép alá van vettetve az Ő fejlődésében és megjelenésében a végesség feltételeinek. Itt is van ugyan megszorítás téve, a mennyiben azt mondja, hogy az ősképinek csudálatossága csak a megváltó életének kezdetében van, nem pedig annak további menetében. De mivel az élet kezdetét tulajdonkép sohasem foghatjuk meg, ugy teljesen elég van téve ezen tökéletesen ősképi tökéletes történetiessége követelményének, ha csak ettől kezdve fejlődött ugyanazon módon, mint minden más, ugy hogy a születéstől kezdve lassanként fejlődött ereje és a nullpontról képződött készséggé az emberi nemzetségben lévő természetes rend szerint. Ez állt isten tudalmáról is, meiynek benne is mint mindenkiben csak lassanként kellett emberi mód szerint valóban előtűnő tudalo v

imá fejlődni. De mint egyezik ez meg a Schleiermacher által állított ősképiségével Krisztusnak, azon teljes képtelenséggel hogy vétkezhessék, melylyel Krisztus — mint Schleiermacher mondja — ősképiségénél fogva bírt'? Ily minden benső harcot, a szellemi életnek minden ingadozását jó és rosz között s egyszersmind minden fejlődést kizáró tulajdonság teljesen összeegyeztethetlen az emberi természettel. A vétkezési lehetőség lényeges az emberben a különböző részint érzéki, részint értelmi ösztönzések által feltételezett szabadságánál fogva, és Krisztusnak nem is lehetett emberi természete, ha ezen vétkezési lehetőség meg nem lett volna benne. Ha tehát Krisztusban az istentudalom, habár természetes fejlődés által feltételezve, minden életmozzanatban mindig csak a határozó volt és sohasem a