Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-11-15 / 46. szám

és az istentudalomnak az öntudalomban tett ellentétét megszűntnek nem tudjuk. Érzéki tudalom és istentudalom, vagy bűn és megváltás, ezek azon ellentétek, melyekbe a tudalom állitva van. A mint az egyik oldalon az érzéki tudalom a túlnyomó és az ember egész öntudalmát határozó, ugy a másik oldalon az istentudalom. De az egyikből a másikba átmehetés lehetősége, miszerint az érzéki tudalom háttérbe szorul, hogy azáltal az istentudalommal való egyesülésben ez utóbbi lesz a túlnyomó, a teljesen határozó, a megváltásban van. A megváltás az istentudalomnak az érzéki tudalom túlnyomó hatalma alóli fölszabadulása. De miben van hát magának a megváltásnak oka? Világosan ugyanazon deterrninismusban, mely nz egész rendszer lelke, vagy abban, hogy, ha már egyszer az öntudalom lényegéhez tartozik az, hogy az érzéki tudalom és az istentudalom ellentétére oszoljék fel, ép ugy az egyiknek, mint a másiknak túlsúlya hasonló módon az öntudalom természetén alapul. Az hogy részint az érzéki tudalom, részint az istentudalom a túlnyomó, azon immanens pr^cessushoz tartozik, melybeu az Öntudalom maga-magával munkál. Mivel itt egyáltalán az öntudalom sphéráján belől állunk (függésérzet, kegyes tudalom, ker. tudalom csak az öntudalom határozmányai), de az öntudalom elve az En, ugy itt tisztán szeműnk előtt áll a Schleiermacher-téle hittan idealistikus jelleme. Az öntudalmon belől nincs más ellentét, mint a tapasztalati és az absolut En ellentéte. Azon ellentét tehát, melynek sphérájában a teljes függésérzet mozog, a tapasztalati és az absolut En ép ugy tett, mint ismét megszűnt ellentéte, éa mindkettő, bün és megváltás, vagy azon képtelenség, hogy az érzéki tudalom az istentudalommal egyesüljön, és a megváltás által eszközlött egyesülése az érzéki tudalomnak az istentudalommal, az öntudalom tényei. Tehát ennyire tisztán idealistikus itt minden, —mit csinál tehát Schleiermacher hogy ezen idealismusnalc keresztyén jelleget adjon és a tudalom tényeit a ker. kijelentéstörténet tényeivé váítoztassa ? Ez egyszerűen azáltal történik, hogy a megváltás abstrakt fogalmának helyére egy megváltó konkrét személyét teszi. Ha az istentudalomnak meg van magában azon ereje, hogy elnyerje az érzéki tudalom felett a túlsúlyt és magával egyesítse, ugy ezen egyesülésnek absolut pontjának is kell lenni, melyen az érzéki tudalmat egé&zen az istentudalom határozza és ettől van áthatva, kell lenni az istentudalom absolut erőteljességének. Ha tehát a megváltás fogalmát egy megváltó személyével helyettesitjük, ugy ezen megváltó sajátsága csak abban állhat, hogy az istentudalom ezen erőteljességét magában mutatja föl, és mivel az istentudalomnak az érzéki tudalom feletti minden relatív túlsúlya azáltal van feltételezve, hogy van absolut is, a relatívnak szükségképi feltétele az absolut, ugy mindazon működés, mely által az egyesben az istentudalom emelkedik túlsúlyra az érzéki tudalom fölött, csak a megváltóból származhatik. Mig e szerint a megváltó részén az istentudalom absolut erőteljessége van, minden más a megváltónak ellenében álló emberek részén csak az istentudalom absolut erőtlensége, azon absolut tehetetlenség, hogy maguk magukat megválthassák vagy istentudalmuknak az érzéki tudalom általi lekötöttségének állapotából kihatolhassanak s magokat ennek hatalma alól felszabadítsák. Ezek tehát a megváltóhoz csak elfogadólag viselik magukat, mindaz, miáltal az istentudalomnak az érzékivel való egyesítésére képeseknek érzik magukat, a megváltó részéről történt közlés, a megváltó ténye, egyedül a kiből származik minden vegváltó működés De ki nem látja itt ezen egész műtétei mesterkéltségét, az önkényeskedést ezen hittan szerkesztésében, ha a megváltás fogalmának helyére, a mint ez az öntudalom lényeges mozzanata akkor, midőn az öntudalom az istentudalom ps az érzéki tudalom ellentétére oszlik föl, a megváltónak a ker. tudalomból vett, a názáreti Jézus személyében adott fogalma van téve? Puszta áltatás az, ha az öntudalomnak az istentudalom és érzéki tudalom ellentétébe állított subjektumának egy másik tőle különböző subjectum van ellentéve, egyedül a kinek működése által közöltetnék az, a mi különben magában az öntudalom természetéhez tartozik. Ha van bűn és megváltás, vagy érzéki tudalomj és istentudalom, az öntudalomnak két egymás ellenében álló mozzanata, ugy az egyik mint a másik a subjektum hasonló ténye. E hittan előadásának ezen áltatása, miszerint a mi magában a subjektum ténye, csak a subjek tummal közlött valami, nagyon kitűnik mindenütt. Ha maga Schleiermacher Krisztus megváltó működésének előadásában, mely működés abban áll, hogy a hívőket felveszi az ő istentudalmánek erőteljességébe, a ker. ke gyesség lényegi theologikus jellemét abban látja, hogy ennélfogva nemcsak a magasabb élet akadályozott álla pota, hanem annak előmozditása is, egyes életünk saját tényeként tűnik föl öntudatunkban, és ha ő, mivel ezen a keresztyénség sajátságos jelleme általi előmozdítást ugyanazon öntudatban újra a megváltó tényéül fogja föl, és ha — mondjuk — ő ugy hiszi, hogy e kettőt másként egyesíteni nem lehet, mint ugy, hogv ezen előmozdítás a megváltónak saját tényünkké lett ténye és a megváltónak sajátságos működése idézte ezt elő bennünk, ugy itt már magától kirí azon kétértelműség, hogy saját tényünk egyszersmind a megváltó tényévé lesz, és ezen egyik és másik közti ingadozás csak abból fejthető meg, hogy, a mit a megváltó tényének kell tekinteni, az tulajdonkép magának a subjectumnak, ténye, és ez az a feltétel, mely alatt egyedül lehet a keresztyénség theologikus jelleméhez szigorúan ragaszkodni. A mi közlésnek tekintetik, az csak magának a subjektumnak immanens ténye, a mint ez a Schleiermacher-féle fejlődésben mindenütt elég világosan kitűnik. Az istentudalom erőtlenségével vagy a teljes függésérzet megkötöttségével, mely a bün lényegét teszi, ellentétben, a megváltás annak felszabadítása, azon könnyüség, melylyel az öntudalom különféle érzéki felindulásait az istentudalommal megteljesíteni képesek vagyunk. De hát miért lenne ezen könnyüség pusztán közlöttnek tekintendő, midőn az \