Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-07-19 / 29. szám

eltérés, megláthatja a tanuló e példákból: cubo, cubare, cubui, cubitum ; prandeo, prandere. prandi (hát supinum pransum nincs ?); gemo gemere, gemui, gemitum; peto, petere, petivi petii, petitum; venio, venire, veni, ventum. Első tekintetre látszik — teszi hozzá szerző — mi az eltérés ez igék időiben. Nincs is miért még a könyvnek mondani meg. Észre kell vennie a tanulónak monddatlan is. — A szegény tanulónak kell hát azt észrevenni, a mit szerző maga sem vett észre. Ha ismeretes volna szerző előtt az árja nyelvekben az igetöalakok képzése, nem számítaná ezen igéket a rendetlenek vagy különösek közé, mert ott nem különösség, hanem szabály az, hogy az igetö a jelenidői tőben rendesen megnövekszik, a mi ezen tőalakok ifjúságára, de nem rendetlenségére mutat. Az igetö ugyanis a gyökhöz igen közei áll, gyakran képviseli is azt, pl. az ilyenekben : da (dare), sta (stare), es (esse) stb., ezek tehát eredeti, amazok származtatott tőalakok. A fentebbi prandeo igének pl. prand az igetője, tehát a foghangon végződő tőkhöz tartozik, prande pedig jelen-idői tő, tehát az e-tőkhöz tartozik; hogy pedig a perfectumi és participiumi tő mindig az igetőböl és nem a jelenidői tőből származik, ez kivételnélkiilí szabály az árja nyelvekben. A képzés tehát igy történt a legszebb szabályossággal : igetö prand, ebből perfectumi tő prand i (ez tehát még nem perfectum, mint szerző tanítja, hanem csak töalak; a perf. igy van: prandi-m, az m lekopása után prandi); part. tő prand-to, de mivel a hangtan azt tanítja, hogy t átmegy d után s-be, lesz prand-so, a tőbeli c?-nek sziszegöhang elöl való kiesése után pran-so. Épen igy venio; igetö ven, perf. tő vén-i, part. tő ven-to, jelenidöi tő veni. Mi különösség vagy pláne rendetlenség van ebben ? Minden nyelvben szabály az, hogy szavaiban az egymással meg nem férhető, sőt gyakran csak kiejtési nehézséggel járó hangokat is, egymással összetalálkozni nem engedi. Micsoda különösség van abban, ha mi ezt mondjuk : ,a kutya' és nem ezt: ,az kutya/? Miért kellene nyelvünket rendetlenséggel vádolni, ha ,bocsátjon' helyett, bocsásson'-t parancsol ejteni, — azt megnem foghatom. Szerző azt állítja, hogy a latinban (v. ö. 55. 1.) az igetörzsön különösség történik, ha első szótagjának önhangzója megváltozik, p. o. ago egi jacio, jeci; frango, fregi stb. Mi különösség lehet abban, ha a nyelv az időknek folytán változáson megy keresztül, mint minden a mi a világon van; épen az volna különös és felötlő, ha mindig ugyanazon merevségben maradna, melyben kezdetlen volt, mert akkor azt árulná el, hogy nincs élet benne, a miben pedig élet nincs, a nem is érdemli, hogy éljen. Ke gondolja ám a szerző, hogy az eredetileg ugy volt mint most; a felhozott perfectumokban reduplicatio volt s ago-tói az ős perfectum igy hangzott: eg-ág i ; jacio-tói: ie-iá-ci ] frango-tói: fe-frá-gi. Mely alakokból az eredeti a-nak é-be való gyengülése után: eg ég-i, ie-ié-ci, fe-frég-i alakok jöttek létre, épen ugy mint hál-are igéből an-hél-are. Végre a reduplicato leesett mint ebben: tul-i, scid-i az elavult te-tuli, sci-cid-i (e h. sci-scid-i) helyett s ugy állottak ele: égi, iéci, frégi stb. perfectumok. — Ezen különösség teszi aztán szerző conjugatioját megtanulhatatlanná; mert pl. lego igét a mintában mint rendes igét conjugálni (v. ö. 30 — 30 1.) s a 65. lapon mint rendetlent a co, go, quo, ho, quo végű igék közé számítani, — az csakugyan különös. Azt tanítani, hogy ezek: deleo, fleo, neo, compleo stb. rendetlenek s csak praesensökben mennek a második conjugatio szerint, — ez már nemcsak különös, hanem következetlenség is. Ha pl. az az „eszmunkához szoktatott'* tanítvány ilyen formán gondolkozik : miután arao rendes ige tőalakjai igy mennek; amo, amavi, amatum, akkor bizonyosan ennek: deleo rendesnek kell lennie, mert épen igy megy: deles, delevi, deletum, — s ha netalán a gondolkodás által a dolgot felfogni nem bírván, szerzőtől ilyesmit kérdez is, ugyan mit fog tanítványának felelni '? — Különben hogy ezen felosztás céliránytalanságát bemutassuk, nem kell egyebet tennünk, amint a harmadik cunjugatióra felhozott „különösségeket" áttekinteni: 1. bo, po végű igék; perf. si (spi), sup. tum (ptum). 2. co (de nem sco), go, gvo, ho, quo, végűek : perf. xi, sup. clurn (hol látott szerző xi és ctum képzőt ?). 3. do végűek ; perf. si, sup. sum. 5. lo végűek; perf. ni, sup. tum (itum); mo, no, ro, so(a;o), to, sco. Mit akar szerző ezen elésorolással elérni? Megtanítani az igéket? hiszen bármely szótárból okosabban megtanulhatja a fiu, ha csakugyan vocabulomot akar bemagolni, mert ott legalább ily gonosz szétszaggatások : di-co, di-xi, di-ctum• flec-to flexi, jlexum stb. nincsenek. — Mi azt hisszük, hogy a nyelvtannak nem kell, nem szabad lexiconnak lennie s nem szabad az igék száraz felsorolásával megelégednie s azt mondania, hogy perf. si, sup. sum; perf. i sup. tum szóval, hogy perfectum igy, supinum ugy, hanem a fődolog- az, hogy azt tanitsa meg, mikor kell a perfectumot sível, mikor evei, mikor kettőzéssel képezni; mikor kell a participiumi töt ío-val s mikor so-val képezni. Ezen kérdésekre az ezen nyelvtanból tanult fiu sohasem fog tudni felelni, következőleg az igetant alaposan sohasem fogja megtanulni. Ily tanítás mellett adhatunk hetenként 6 óra helyett 26-ot, mégsem felel meg az eredmény a latin nyelvtudomány mostani követelésének, mert lehet, hogy kitűnő emlékező-tehetséggel biró tanulói igy is megtanulják s tudni fogják elvégre sok veszödtség után a latin igéket, de érteni — mit a tudás mai világban már nem nélkülözhet — sohasem fogják. — Átallja az ember még kimondani is azon szomorú igazságot, hogy ha latin tanárjelöltjeinktől azt kérdezzük, hogy mi az oka, ha pl. lego perfectumi tőjét í-vel, dico pedig sí-vel képzi, vagy honnan van az, hogy traho paticipiumi tőjét ío-val, fundo pedig so-val képzi — nem tudnak rá felelni egy árva szót sem. Pedig milyen szépen s egyszerűen hangzik a szabály: Az oly torokhangon végződő igék, melyeknek belönhangzója rövid, perfectumi tőjöket {-vei, ellenben azok, melyeknek belönhagzója hosszú sí vel képzik: lego, légi, colligo, collégi. ogo égi, jacio jéci, facio feci, fugio fűgi, de: dúco,