Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-19 / 3. szám
mit a nyilvános és társas nevelés a tisztelet és kötelesség átható éreztetésén túl tehet; de ez is nagyon becses. Mellőzve a minden oldalról hevesen folytatott harcot, hogy a vallás minden nyilvános iskolában és egyetemen tanittassék-e ? röviden kimondom, hogy nézetem szerint egyetemi vallásoktatásra legalkalmasabb az egyház történet. A keresztyén vallás történeti vallás lévén, miért ne lehetne beavatni az ifjút a mult idők s elköltözött nemzedékek értelmi és vallásos gondolkodásmódjába, anélkül, hogy valamely egyház vagy felekezet tanait magoltatnók vele. — jja ez eljárás tudományosan bebizonyított tárgyaknál is kárhoztatandó, mennyivel inkább ott, hol annyira szétágaznak a vélemények egyenlő képességű, egyenlő műveltségű s egyformán igazságra törekvő egyének között is. Maga a nézetmegosziás eléggé figyelmezteti a lélekismeretes tanítót, hogy nincs joga saját nézetét egy zsenge elmére parancsolólag ráerőszakolni. Ne a dogmatismus, hanem a vizsgálódás szellemében tanítson. Tanítványát ne ugy tekintse, mint a ki már vallást választott, hanem, mint aki m a j d fog választani. A különböző egyházaknak joguk van a serdülő nemzedékeket saját tanaikra oktattatni — de egészen más az egyetem feladata. Nem lehet semmi olyat előadnia, mit kötelességszerűen hinnünk kelljen ; hanem mutasson az egyetem irányt; legyen segítségünkre, hogy önalkotta hitünk méltó legyen oly eszes lényhez, ki az igazságot keresi minden áron, és ismerni akar annak útját álló minden nehézséget, hogy annál képesebb lehessen feltalálni, vagy méltányolni a megoldás legkielégitőbb módját. Ezeknek a kérdéseknek roppant fontossága; azok a nagy horderejű eredmények, melyek a vallás-választással együtt járnak, s egész életünkre kihatnak: meganynyi hathatós indokok, hogy miért ne bizzuk magunkat oly ítéletre, melyet az igazság fölismerése előtt alkottunk, s hogy miért nem szabad egyoldalú tanításra szorítkoznunk, mely egy jottával sem tanit többet, mint a mit egy tanító, vagy tanítói testület csalhatatlan tannak vall. Világért sem állítom, hogy az egyetem mindenesetre hibázik, ha a szabad vizsgálódást és gondolkodást elnyomja, mert gyakran a legszolgaibb jellemű növendékben, a legszabadabb gondolkodók képződtek. A keresztyénség nagy reformátorai, római kath. egyetemeken tanultak ; Franciaország skeptikusait jobbára jezsuiták nevelték. Sokszor az emberi ész annál komolyabban törekszik bizonyos irányban, minél túlbuzgóbban akarnák az ellenkezőre terelni. Ámde az egyetem nem arra való, hogy túlzás által túlzásra riasszon. Legyen az egyetem szabad vizsgálódás helye, azzá lesz pedig annál biztosabban, minél hívebben teljesiti kötelességét. Ha az egyetem az ész szabad használata miatt sikra száll, legszebb jogáról, annak vezetéséről mond le. Bármelyik eset álljon be, észjárását senki semmi áron békóba verni ne engedje. Azok, akik papi hivatalra szándékoznak, ha nem képesek többé hinni azokban a tanokban, melyekre mintegy kötelezve vannak, igazság szerint nem maradhatnának állásukban, hol őszintén beszélniök nem lehet, de arra kell őszintén törekedni, hogy a kötelező tanok száma mentől kevesebbre olvadjon. Rettenetes dolog, ha az embert ugy megvesztegethetni, hogy lelkiismeretére nem hallgat, s az ellenvetések előtt szemet huny; vagy tántorithatlan hitet színlel, mikor bizalmát az ellenmondások megrendítették. Ellenben szintén szánandó állapot, hogy mikor valaki nyíltan bevallja, hogy némely vallásos nézetei megváltoztak : becsületes őszinteségeért, mint valamely átkos dologért, nem engedtetik meg, hogy — a mire talán bámulandó képessége van, a nemzet szellemi nevelésében részt vehessen. Ugy látszik azonban, hogy korunk eléggé hajlandó a formaságokkal alább hagyni, a külsőségekben engedni. Az is nagy baj másfelől a lélekismeretre nézve, ha az orthodoxia határai korlátlanok és kinek-kinek magának kell megvonni a határt. Részemről e tekintetben azon egyházi férfiak nézetén vagyok, kik azt tartják, hogy mindaddig egyházuk keblében maradnak, valameddig képesek annak hitcikkeit a közerkölcsiséggel megférő magyarázat szerint vallani, legyen e magyarázás általánosan elfogadott vagy nem. Hiszen ha mindenki elhagyná az egyházat, ki annak hitvallását szabadelvűén fogja fel, a vallásos oktatás és istenitisztelet egyáltalában azok kezébe jutna, kik a betűhöz ragaszkodnak, s kik ha nem szükségképen bigottak; de nagy szerencsétlenségökre, azokkal lévén egy kenyéren, a különben tökélyeöülhető egyház, nem általok, de miattok nem tehetne egy lépést sem előre. Ennélfogva, ha rosz neven nem veszik, hogy ily ügyben szót emelek, azt mondanám: hadd maradjon mindenki az egyházban, aki lélekismereténél fogva teheti, mert az egyházat sokkal könnyebb belülről javítani mint kívülről. A . kitűnőbb vallásreformátorok többnyire lelkipásztorságon kezdették és nem gondolták, hogy lelkipásztori hivatásuk össze ne férhetne a reformatioval. S hogy életöket a legtöbb esetben nem abban az egyházban végezték, melyben születtek, annak oka az egyházak, melyek egy rosz órájokban kilökék őket keblökből; de azért eszökbe sem juttott, hogy tanukból valamit visszavonjanak, azt hívén, hogy mindig több joguk van az igazak seregéhez tartozni, mint azoknak, kik kiűzték. Elvégeztem mondani valómat a nevelés két ágáról, — az értelmi és erkölcsi nevelésről. Elmondottam, hogy iskolázás által miként fejlődik tudomány, lélekismeret: két nagy köre a műveltségnek, de melyek azt ki nem merítik. Van még egy harmadik, az egyén bevégzettségére nem kevésbé fontos és szükséges kör: az aesthetikai; azaz azon műveltség, mely a költészet és művészetből fakad, s melyet az érzések — vagy a szép műveltségének mondhatnánk. A nevelésnek ez az ága megérdemli, hogy komolyabb színben nézzük, mint ezt nálunk nézni szokták. Nem nagy ideje ugyanis, hogy a festészetet és szobrászatot, még müveltebbjeink is a házi bútorzat, fényes berendezés egy nemének tartották, s mondhatnám csak ma kezdünk méltánylóan beszélni a a szépmüvészetekről. Nem mondhatni, hogy a költészettel keveset gondoltunk, hiszen büszkék voltunk Schakspeare és Miltonra