Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-01-19 / 3. szám

ámde ezeket is csak múlatás és időtöltés szerepére kárhoztattuk. Nehezen képzelhetné valaki, hogy a nemzeti dalok nagy befolyással ne volnának jellemünk magasabb vonásaira; pedig ezek még nem is legmagasabb neme a költészetnek. És mégis csudálatos! ha a művészetet, mint a polgárisodáanak igen nevezetes tényezőjét, mások egy sorba teszik a bölcsészettel, tudománynyal, ha azt állítják, hogy a festészet és szobrászat társadalmi nagy hatalmak, s hogy egy ország művészete, jelentőségében kicsivel áll alább vallásos vagy tudományos állapotánál : más nemzeteknek ilyetén gondolkodás módja — mondom — angol ember előtt nem csak érthetetlennek; de hihetlennek tetszett. E jelenséget azon két befolyásnak tulajdonithatnók, mely a Stuartok (17-ik sz.) óta idomitója voltabritjellemnek,a kereskedelmi üzletnek és vallási puritáni smu snak. Az üzletnek kötelesség-érzet, vagy nyereségvágyból egészen neki feküdt mindenki, s elveszettnek hitte azt az időt, mit erre nem fordíthatott; a puritanismus az Istennek félelmén és tisztelésén kivül, minden emberi érzést megvetvén, hidegen, hogy ne mondjam, roszalóan vette az érzelmek müvelését. Különböző okok, egészen mást eredményeztek a continentalis nemzeteknél. Nálok erény és szivjóság rendesen az érzület müve; mig nálunk legtöbbször a kötelességé. Ehezképest egy előnyünk volt, erkölcsiség tekintetében más országok fölött — nem tudom bizonyosan, nem indult-e veszendőnek — a' lélekismereti érzékenység. Közönséges köztünk az olyan jellem, mely csak vagyonszerzésre gondol s soha eszébe sem jut embertársán, vagy szülőföldén máskép segíteni, minthogy évenkint, vagy időről időre bizonyosösszegetad jótékonycélokra. Különben érzékeny lélekismeretü, s minden törvénytelen eszköztől irtózik önző céljának elémozditására. Ellenben másutt gyakran van eset rá, hogy egyének, kiknek érzésök és tevékenységűk önzetlen irányú ; kik nemzetüknek s az emberi nemnek boldogságáért égnek, s munkásságokat leginkább azoknak valósítására szentelik ; mondom, ily egyének sem irtóznak, egyik vagy másik kedvenc eszméjök valósithatásáért, törvénytelen eszközhöz folyamodni, mihez amaz előbbi, ki jellem tekintetében ettől nagyon messze áll, világért sem nyúlna. Ne vitassuk, melyik jobb, akarám mondani: melyik roszabb, a két lélekállapot között, hiszen a lélekismeretet és érzületet egyúttal jól lehet művelni. S ha igen, miért ne neveinők egyfelől ugy az embert, hogy még önzetlen célért se sértse meg az erkölcsi törvényt, s mi tartóztathatna másfelől, felköltenünk nemesebb érzületét, mely magasabb szempontból fogatta fel vele az élet célját. Ha azt akarjuk, hogy valaki az erényt gyakorolja, szerettessük meg elsőben vele, hogy érezze annak önálló becsét, s ne tekintse adónak más célok elérésére. Műveljük oda, hogy ne csak érezze a jogtalanságot és alávalóságot; hanem a nemesebb törekvések hiányát is; hogy vegye észre énjének szánandó csekélységét, a világegyetemmel, s az emberiség nagy tömegével szemben ; az emberi élet sivár és jelentéktelen voltát, ha arra használjuk, hogy mindent csak a magunk és rokonaink javáért teszünk. Így érezvén, magunkat annyira becsüljük, a mennyire nemesebb dolgokért hevülni képesek vagyunk; s ha talán, szerencsétlenségünkre, környezőink nem osztanák, sőt épen kárhoztatnák szentebb törekvéseinket; leljünk vigasztalást a történelem nagyszerű jellemeinek eszmei rokonszenvében ; vagy egy boldogabb jövő szemlélésében, és egy isteni lény ideális tökélyében. A kedélynek ime fölmelegült hangulata forrása lesz az ihletettségnek, s megszületik a költészet, tágabb értelemben, a költöi-és művészi irodalom. Egy Plató, egy Demosthenes, egy Tacitus munkáiból ihletett eszméket szivhatunk be, de csak a mennyiben e nagy szellemek nem pusztán bölcsészek, szónokok vagy történészek voltak; de költők és művészek. A költészet müvelése nemcsak fenkölt és hősies érzeményeket szül ; hanem kiaknázza a szív gyöngédebb érzelmeit is ; örömünket, bánatunkat azonosítja hasznával vagy kárával azon világrendnek, melynek mi is egy része vagyunk, s végre ünnepélyes érzelmeket kelt bennünk, melyek által életirányunk komolyabbá válik, s általában kötelességérzőbbekké leszünk. Ki ne érezné magát jobb embernek, egy Lucretiusnak, egy Virgil pásztori dalainak, vagy egy Dantenak olvasása után ? ' (Vége köv.) KÖNYVISJMEItTETÉS. Nippoltf Ff. Privatdocent, Handbuch dtr ffleuesten Kirchengesehichte seit der Restauration von 1814. Bevorwortet von Geh. Kirchenrath Dr. D. Rotke. Eberfeld 1866. Nem zárhatjuk be az évet*) anélkül, hogy a németországi egyházirodalom egyik folyó évi legjentékenyebb termékét olvasóközönségünkkel megismertetnők. Nippold munkája az uj kor sokoldalú egyházi mozgalmaira nézve oly tájékoztató, mely nem szorítkozik pusztán arra, hogy az eseményeket híven előadja, hanem azon van, hogy az adatok ügyes elrendezése s az eseményeket egybekapcsoló szálak felmutatása által a történtek egész fejlődési menetét tünteti fel. A bevezetés kitűzi az időpontot, melytől az ujabb korszak kezdetét veszi és midőn ennek általános jellemrajzát adja, megkísérti kimutatni, miben külömbözik lényege szerint az azt megelőző korszakoktól. „Hoszszu időn keresztül — igy szól (S. 1.) — az egyház volt az uralkodó hatalom az európai világban; jött aztán egy idő, midőn az addig egységes egyház külömböző hitfelekezetekre szakadt, s akkor ama hitfelekezetek közt folyt harc képezte a történelmi tovább fejlődésnek középpontját; beállott végre oly idő mikor ez is megszűnt, mikor egészen más szellemi hatalmak léptek előtérbe s valamint az 1517 és 1648-ki évek amaz első korszakok határait jelzik, ugy 1789 óta az utolsó *) Amint e kifejezésből látható, ez ismertetés még a mult évben íratott, sőt ki is lett még akkor szedve, de a tárgyhalmaz miatt kiszorulván, csak most kerülhetett rá a sor. Szerk. 6 *