Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-05-31 / 22. szám

a viszonyok természetes fejleménye, elutasíthatlak postulatummá vált, akkor a huzás-halogatás boszantó manoeuvre színét ölti és ne csodálkozzék senki, ha az illetők türelmüket vesztve mindenfélét gyanítani kezdenek. A kerek ég alatt bizonyára senkisem hitte volna, hogy Magyarországot, melynekpolgáraimár több mint harminc év elö'tt a teljes vallásszabadság és korszerű tanügyi reformok mellett küzdöttek, s melynek törvényhozása már ezelőtt húsz évvel megveté alapját az e tekintetben való biztos előhaladásnak, hogy ezt a Magyarországot interconfessionalis és tanügyi üdvös reformok tekintetében még azon Austria is megfogja előzni, melynek minden néposztálya emberemlékezet óta szellemileg mindég az ultramontanismus szellem-nytígöző rendszerének uralma alatt vegetált. Pedig ne higyje ám senki, hogy ez ügyek Austriában tán roszabbul állottak, az interconfessionalis viszonyok tán felszültebbek voltak mint nálunk, s azért kellettett jobban sietni azokat törvény által a kor és körülmények kellékével összehangzásba hozni. A dolog épen megfordítva áll. Az ausztriai protestánsok, kik 1848 előtt, mint tűrt felekezet, teljes elnyomatásban éltek, azóta, ha pátens alapján is, de tényleg közjogi állást foglaltak az államszervezetben, s igy helyzetük tetemesen javulván, nem igen volt okuk türelmetlenkedni, ha a végleges megállapodás kissé még elhalasztatott volna is; mig ellenben a magyar protestansság századokkal ezelőtt már, a nemzet érdekében vívott harcokban küzdötte ki magának azon jogokat, melyek őt Isten és emberek törvénye szerint megilletik, de melyeknek nagy részétől a nemzet elnyomóival szövetkezett ultramontán clerus által lassankint meg lett fosztva. Mi soká türtük legszentebb vallási és polgári jogainknak egy, a nemzet haladását mindég gátló párt általi confiseatioját azon reményben, hogy a nemzet ügyének diadalra segítésével, melyben ez alkalommal is kezdeményező részünk volt, ami ügyünk is diadalra jut. S ime mi történik ? A dolgok fordultával az 1848 állítólagos restitutioját avval kezdik meg, hogy megjutalmazzák azokat, kik mind elejétől fogva a nemzet egygyélétele általi erösödésnek és függetlenségének ellenzői voltak: visszahelyezik a katholikus főpapságot minden kiváltságaikba és előjogaikba anélkül, hogy a protestánsok jogos igényeiről csak szó is volna, és ha ezek folytán előforduló ultramontán túlkapások ellen protestáns ember felsőbb helyre folyamodik, ma is csak ugy, mint ezelőtt, az üldözések korában kelt királyi intimatum okra való hivatkozások döntenek a legfontosabb kérdésekben. Ha mégis holmi csekély kedvezményben a protestáns egyház azóta részesült, az rendesen olynemü volt, hogy azt juttatta az embernek eszébe, amit Nero anyja megjegyzett, mikor fia a gazdag kincstárból neki egy drágaköves öltönyt küldött ajándékul: „ez nem annyit tesz, mint szaporítani ékszereit, hanem elfogni tőle a többi meglevőt (non his instrui cultos suos, sed cetera arceri.)." Ha ez nem politikai ingerlés, ingerlés a hazafi legszentebb érzelme ellen, akkor én nem tudom, mi érdemli a politikai ingerlés nevét. Azt mondják tán erre: amaz eljárást a restitutio in integrum tette szükségessé, és a minisztériumnak más eljárást követni nem állott hatalmában, mert nem állott jogában. Tegyük fel, hogy a dolog igy van; nemde az lett volna akkor a minisztériumnak első rendű kötelessége, hogy intézkedéseit siettetve a törvényhozótestületet oly helyzetbe tegye, miszerint ezen, az egész nemzetre nézve szégyenletes, a prostansokra nézve pedig boszantó állapotot hovahamarább megszüntethesse? E helyett a minisztérium mindent elébbvalónak tart, mint ez égető sebek begyógyitását és egyik nap múlik a másik után anélkül, hogy valakinek eszébe jutna, miszerint az „az elkopott, féligmeddig hierarchicus, féligmeddig alkotmányos szövevény'4

sok millió polgárnak botránkoztatására van, s hogy azon segíteni, alkotmányos miniszterekhez illő foglalkozás volna. Ha e megfoghatlan eljárás tán azon az okon sarkallik, hogy a protestánsoktól, mint századokon keresztül kipróbált jó hazafiaktól még akkor sincs mit tartani, ha elégedetlenek, mig a túlsó részen levő darázsfészekbe nyúlni a legszentebb közjó érdekében sem bátorságos: ily ovatosság köznapi okosságnak megjárná; de a haza sorsát 43 *