Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-26 / 17. szám

•és mi hajtsunk fejet az első magyar missionar i u s n a k ! Bocsásson meg nekem t. Szekeres ur, ha nekem a becsületről és elöljáróim iránt való tiszteletről más fogalmam van, ha ugy vagyok meggyőződve miszerint becstelenül és hitszegőleg az egész élet nem ér egy párát. — Hozza rendbe C z e 1 d e r ur, — mint mult télen neki személyesen is megmondtam — az erdélyi püspöki szék előtt ügyét, ösmerje el és tisztelje annak felügyeleti jogát. Számoljon a kezeihez vett kegyadományokról, nem Komáromban, hol nem tudhatják az itteni viszonyokat, hanem itt az egyházak elöljárói előtt, amint illik. Vonja vissza hirlapilag ellenem és többi paptársaim elleni nyilvános rágalmait, s én akkor visszaveszem ellene indított, becsületsértési folyamodványomat. Mig ezt nem teszi, engedjen meg t. Szekeres ur, ha mint lelkész kezemben a sz. könyvvel ezt mondom mindig: „Kívánatosabb a jó hírnév nagy gazdagságnál; ezüstnél és aranynál a kedvesség jobb." „Aki első akar lenni, legyen utolsó" végzi Szekeres ur baráti tanácsát — s ennél szebbet nem is mondhatott volna. De ime Ezsau szőrös kezei! Mióta Czelder lábait Oláhországba betette, mindig egy célra t. i. püspökség alapítására törekedett. Innen a sok éktelen rágalom főleg személyem ellen. Hasztalan írtam, mondtam neki százszor, hogy e téren bennem ne tekintse vetélytársát, de mind hiában. A püspökválasztásnak meg kellett történni, s épen Bukárestben. Belekerült a missionak 37 aranyába s midőn nem sikerült, ime megint én lettem a bűnbak. Az én lelkemből akarta elhervasztani a nagyravágyást. Saját írott szavai. Ismétlem ünnepélyesen e lapok t. olvasói előtt, hogy ilyesmi soha eszemágában sem volt. Elődöm N. Sükei így címezte magát: „Az oláhországi ref. egyházak superintendense," n. Dimény esperesi cimet kért és kapott. Boldogult főt. Bodola S. engem is megkinált még I855-en, nem fogadtam el. Lelkész akartam lenni és maradni halálomig. R o z e 11 i volt román k. ügyér megakart tenni chefnek, nem fogadtam el, és mégis oly sok rágalmat kelle elnyelnem. Lelkemösmerete és Isten ítéljenek meg, ha nagyravágyás rosz szelleme valaha megkörnyékezett. De legyen elég, egyszer mindenkorra. Főt. Kun Bertalan superintendens ur dr. Lukács úrhoz intézett levelében szíves volt megígérni, hogy e tavaszon két biztos ki fog ide küldetni, a missio ügyének megvizsgálására. Ne várjon azért több feleletet senki ez ügyben tőlem, hanem várja be mindenki azon t. bizottság jelentését. Dixi et salvavi conscienciam meam. Koos Ferenc, ev. ref. lelkész. x i: KRO li o <;. „De mortuis aut bene aut „verum" Széchenyi. Ne vonjuk meg a tisztelet adóját az emlékezet oltá• rán azoktól sem, kik hivatásukat szerényebb körben ugyan, de a végcéljában egyenlő fontosságú közlelkészi pályán, helyzetük viszonyaihoz képest, istentől nyert erejök és tehetségük arányában betöltötték. Áldozzunk Szabó Sámuel nagybajomi lelkész emlékének is. Vártam, hogy az elhunytat s életviszonyait közelebbről ismerő valamelyik avatottabb tollú tagja a lelkészi karnak sietend a szívélyes adónak e lap terén lerovásával; de miután hiába vártam, azt véltem, nem teszek helytelen dolgot, ha a gyászos esemény emlékét a feledség homályától megmentendő, néhány élethű vonással járulok a boldogultnak emlékrajzához. 1803-ban N.-Korpádon szegény sorsú néptanitó szerény hajlékában látá meg először a nap édes világát. Pontos nevelésben folyván le gyermeki és ifjúi kora, a csurgói gymnasiumon túl felsőbb iskoláit a debreceni tanintézetben kitűnő sikerrel végezte, s miután a sámsoni akad. promotión közmegelégedéssel működött mint rektor, a lelkészi pálya folytatása végett hazája földjén Somogyban avattatott fel; hol is a nbajomi népes gyülekezetben 3. évre kápláni, s együtt a nagys. Sárközy háznál magánnevelőségi szolgálatot teljesített, mely után a kisasszondi s innen 3 év múlva a szt. benedeki kisded egyházakba hivatott meg rendes lelkipásztornak, hol híveinek mindvégig állandóan hü ragaszkodása mellett 17. évet töltött, 8 gyermekkel szaporodott csaladja szeretett körében. Halálával egy küzdelemteljes élet végződött be mult márc. hó 1 én esti 7 orakor. E halálesettől nem tagadhatja meg az élénk érdekeltséget, s a már hamvadó poroktól a szives békekivánalmat azon emberbarát, ki a b-nak hallgatóival folytatott viszonyait, s a dunántúli e. kerület t. széke elé került kimozditási perét 10 év óta ismerte. Szóljunk erről részrehajlatlanul, egyedül az objectiv igazság szempontjából indulva ki, mint oly tárgyról, mely a lelkipásztórkodás körébe mélyen vágó kritikus momentumként különös figyelmünket érdemli. A nbajomi egyház b. e. Budai István esperes lelkésze halála után a lelkész választás kérdésében többfelé szakadva, a jelentékenyebb rész a boldogultat, mint vagy 20 év óta ott szolgált több káplánok közt kitűnő erős és éles hangjáról ismert ügyes szónokot, s a legalacsonyabbal is nyájasan társalgó egyént választotta meg. És a zavar a harmadik évben már kiíitütte magát. Különös szeszélyü játéka-e a sorsnak, vagy nyugodni nem tudó szenvedélye némely embereknek okozza azon fordulatot, miszerint valaki egyik helyen számos évig hallgatóival a legszebb békességben s legsikeresb hatáskörben működve élt, s egy másik helyen, midőn még jól meleg fészket sem vérhetett magának, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy állása ingadoz, s azon vád alapján, hogy „hatása nincs" el kell hagynia állomását ? Vagy volt hatása hosszas évi előbbi szolgálata alatt, vagy nem volt. Ha volt: ki tudná megbírálni a lelkipásatorkodás sok águ elhajlásai után, hogy most miért „nincs?" vagy ki tudna kijelölni, hogy hasonló viszonyok és körülmények közt, ki másnak tudna lenni hatása, ha „neki