Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-26 / 17. szám

kik korábban születtek, s irtam később, és irni fogok én is, valahányszor szükség lesz rá. — Mit mondana Palásthy ur, ha én most még számosabb feltűnő tények véletlen összetalálkozását mutathatva fel, ekként szólanék: a „R." ez évi folyamában, egy őszinte szó sincs, hanem ilyen külső körülmények kényszeritik ugy beszélni, s csak az a célja, hogy csalódásban tartsa a közönséget, mig a reactionak sikerül felülkerülni, hogy akkor újból Palásthy ur fújja a vezénylő trombitát! valóban illő volna az egyedül igaz vallás főpapjához és oly nagy férfiúhoz, mint Palásthy ur, annyi igazságérzettel birni, hogy méltatlan vádját nyilván visszavonja. El is várjuk tőle. Békesség vagy fegyverszünet?! tesszük fel újból a kérdést cikkünk végén. Kérdésbe tesszük, s nem merünk rá határozott feleletet adni, mert annyira uj, annyira meglepő minden, mi körülöttünk történik, hogy mi akik igyekeztünk minél jobban átismerni a kath. egyházi szervezet egész rendszerét, leginkább megvagyunk lepetve, s legkevésbé tudjuk magunkat tájékozni. Optimisnusunk hajlandó mindig a legjobbat állítni, hazánk iránti forró szeretetünknek oly jól esnék azon gondolat, hogy végre három század után megbékült az ultramontanismus a nemzettel, mely őt anyagilag felgazdagitotta, s jogi életében az első renddé tette. Vajha ugy volna, vajha ne pazarolnók többé erőnket egymás ellenében való védekezésre, hanem vállvetve gondolkoznánk óvszerről a haza életének megmentésére. Mondjon le a magas clerus azon históriai természetéről, melyszerint minden előhaladásnak és nemzeti közóhajtásnak makacsul ellene szegült isten országa érdekében, melybe a római pápa vezet. Mert isten országát többre becsülni a földi országnál, szép és magasztos gondolat kétségen kivül; de saját hazánk boldogságánál többre becsülni a pápai birodalom érdekét, koránt sem egy jelentésű dolog amazzal. Adja fel a hierarchia, habár fájó szivvel — azon reményét, hogy valaha a protestánsokat vissza fogja tériteni a római egyház kebelébe, mert közel 4 millió embernek áttéritése csak a legiszonyúbb öldöklések árán sikerülne, s minél nagyobb mértékben sikerülne, annál inkább elenyésznék a magyar a földnek színéről. Lengyelországban célját érte a hierarchia, de midőn kiirtotta a protestantismust, megölte saját hazáját. Ez Magyarország sorsa is, ha tovább folytattatnak a katholizálási törekvések az eddigi eszközökkel. Béküljön ki végre azon gondolattal, hogy Magyorország lakóiuak egyik fele nem tartozik és soha sem is foga kath. egyházhoz tartozni; pedig ezen másik félt is megilleti azon természettől nyert joga, hogy istenét meggyőződése szerint imádhassa, s vallásáért senki a hazában sem üldözés, sem különös kedvezés tárgya ne legyen. A hitélet terén nem a többségnek van több joga, hanem minden egyénnek külön egyenlő joga, mert a vallás a legegyénibb dolog a világon. Nem lehet vadabb állítás, mint amit a ^Religio" a mult két évben gyakran ismételt, hogy mi protestánsok nem fogunk megelégedni az egyenlőséggel, hanem a prot. egyházat akarjuk uralkodóvá tenni a kath. fölött, a mesebeli szolga példájára már szeretnők szolgáltatni magunkat a hajdani nagy úrral! Lehetetlen, hogy Palásthy ur maga ne nevette volna tréfás ötletét, mikor leirta. Ily kívánság valóban oktalanság és képtelenség volna részünkről, s midőn kisértenők létesitni, az első halálos csapást mérnők azon protestantismus fejére, melynek főelve az egyén lelkiismereti szabadsága. Mi nagyobb fontosságot tulajdonítunk a „Religio1

1

nézetváltoztatásának, mint amennyit az uj szerkesztő akar láttatni, midőn legfontosabb nyilatkozatát „egyéni'4

véleménynek nevezi. Mi egyéninek csak annyiban tartjuk, amennyiben teljesen megvagyunk győződve, hogy a tudós szerkesztő is ugy vélekedik, s ennyiben egyénieknek tartottuk a régi szerkesztő elveit is. De jól tudjuk, hogy a kath. hierarchiában minő szük mozgási köre van az egyénnek. Sem Palásthy sem Pollák nem szólhat mást, csak amit a püspöki kar célszerűnek vél a hierarchia érdekében ; s véleménye csak annyiban egyéni is, amennyiben olyan egyén választatik az uj irány hirdetésére, ki annak helyességéről meg van győződve, a máskép vélekedő pedig nyugalomba tétetik. Nem fürkészszük a magas clerus indokait, hanem egyelőre hisszük a legjobbaknak; s csak arra figyelmeztetjük, vegyék észre, mily örömet kelt a hazában müködésök megváltoztatott iránya nem csak a világiakban, hanem az alsóbb rendű papságban is, hallják meg, mikép üdvözlik épen ezen körből az uj szerkesztőt az „Alap-