Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-04-26 / 17. szám
gedékenységet javasolva az állam iránt, mely minden kétségen kivül gondoskodni fog a kath. egyház kellő biztosítékairól, következő nagy fontosságú nyilatkozatot teszi: „Magasztos a garantia, melyet az apostoli jogokkal felruházott király személye, vallásossága, lelkiismeretessége nyújt; mivel azonban az eshetőséget is számba kell venni, és megtörténhetik, hogy minden fejedelem nem fog lángolón buzogni az egyház érdekeiért: nem tagadhatjuk egyéni (?) nézetünket, hogy több biztositékot látunk a fölségnek és nemzetnek egyaránt felelős minisztériumban, mint csakis a fejedelemnek egyéni vallásosságában (!); ezt II. József példája eléggé tanúsítja.1 1 A szives olvasó még emlékezni fog, hogy 1866-ban egy évnél tovább tartó igen élénk polémia kezdődött e lapok és a „Religio4 '" akkori szerkesztője közt az 1848-iki törvények vallásügyi cikkei fölött. A vitatárgy kezdetben Palásthy ur saját szavai szerint (R. 1866. II. 11.). ,, 1848-nak vallási intézkedései4 , volt minden megszorítás nélkül, ezekről mondja minden kivétel nélkül, hogy „gyűlöli, utálja, átkozza, s ha töle nem szabadulhat, eltűrni mindent köteles, mint az isten is tür sok gonoszt e világon, de hogy mellette buzgólkodjék, egészséges eszéről, melylyel az isten megáldotta, vagy papi becsületességéről, melyre az isten malasztja felsegítette, először lekellene mondania.'' (R. 1866. I. 34.). Egymást érték a feljaj -dúlások, hogy 1848 letépte a magyar kath. egyház koronáját, a többi felekezettel az egyenlőség egy színvonalára állította, nem vette figyelembe a kath. egyház természetét, melynek lényeges sajátsága, hogy " clerusa uralkodjék mindenki felett, stb. De e felszólalások az 1848-iki XX. t. c. ellen oly általános indignatiot keltettek a hazai lapokban, hogy P. ur, vagy azok, kik fárasztó táncához a zenét adták, célszerűnek vélték egy lépést hátrálni, s feladva egy tarthatlan pontot, biztosabbnak látszón foglalni állást. A XX-ik törvénycikket, mely a felekezetek egyenjogúságát állapítja meg, országos ingerültség előidézése nélkül többé megtámadni nem lehetett, — márpedig az ultramontanismus egy egész országot nem örömest ingerel maga ellen, s koránt sem oly kész a martyrhalálra, mint Palásthy ur oly gyakran emlegette, sőt épen csak addig szokta merően tartani derekát, mig a törés pillanata következik, akkor aztán csendesen meghajlik egy kevéssé, és azon állásában ismét ép oly fenhangon hirdeti hajthatlanságát, mindaddig, mig újból hajolni kénytelen. Igy történt most is. P. ur már lapja 1866. II. 20-ik számában kijelenti, hogy a XX. t.cikket nem helyesli ugyan, de ha kénytelen vele, csak eltűri, azonban nem ez a vita tárgya; hanem a III. t. c. 7. §-a, mely a kath. főpapok kinevezésénél is szükségesnek tartja a királynak és nemzetnek egyaránt felelős cultusminiszter ellenjegyzését. Hosszú cikkek Írattak azután, melyek be akarták bizonyitni, hogy „a legnagyobb törvényhozási, s államtani hiba abban van, hogy az 1848-iki törvényekben az apostoli király jogai a minisztérium körébe vonattak, a nemzettel megosztattak." (R. 1866. II. 21) „a miniszter annyit gazdálkodik a kath. egyházon, amennyit tetszik" „az apostoli jogok a fejedelem személyes jogai, s legtermészetesebben csak saját személyétől függő hivatal által kezeltethetnek; a cultusminiszterium jogtalan, természetellenes, mert ez a tömegek által választott képviselőknek felelős, a tömegnek pedig nincs lelkiismerete, ez csak az egyénnek van, épen azért óhajtja Palásthy ur a főpapok kinevezési jogát a fejedelem kezébe tenni, mert ennek lelkiismeretében több biztositékot lát, „mint a nemzet törvényeiben.'4 Nem tudjuk minő kilátásai voltak az ultramontán uraknak az uj állásponton ? Talán remélték, hogy a gondolkozó közönséget némileg a tett engedmények által szelídebb argumentálásra hangolva és félrevezetve, sikerülni fog bebizonyitni, mily nagy elnyomatás az a kath. egyházra nézve, hogy mig a cultusminiszter egy superintendenst sem nevez ki, s még csak megsem erősít hivatalában, hanem csak tudomásul veszi mes1 ' o választatását, s ezt is csak azért, hogy tudja ki által érintkezzék a prot. egyházzal: addig a kath. püspököt ő nevezi ki. Azonban ugylátszik a nagy közönség egészen tisztában volt a kérdés természetével, s helyes különbséget tudott tenni a szegény, minden világi hatalomtól távol álló és a polgárok által választott protestáns püspök, s a roppant országos jövedelmeket huzó, minden világi hatalomban részes és a pápa által kineveztetni ohajtott kath. püspök közt. A közvélemény
