Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-26 / 17. szám

A mi engem illet: én a demokratia és közművelődés között a válhatlan összefüggést annyira lényegesnek tartom, hogy épen, mert csak a demokratia megerősödésével tudok hazánknak jövendőt igérni, azt óhajtanám, hogy az államszervezetben, a politikai institutiókon a közoktatási ügy érdeke, ezen viszont a nemzet politikai érdekei egymásba fonódva, egy szakadatlan fonal gyanánt végig vonuljanak, s egymást kölcsönösen elősegítsék és biztosítsák. Igy például: miután az állam politikai jogokkal ruházta fel a népet, faj, nyelv, valláskülönbség nélkül, az államnak kötelessége faj, nyelv, valláskülönbség nélkül gondoskodni, hogy a polgárok magukat politikai jogaik gyakorlására képesíthessék, s ha ekkint gondoskodott joga van megkívánni, hogy valósággal képesítsék is. Innen következik az állami közös iskolák alapítása s fenntartása, következik az ingyen oktatás és tankötelezettség elve, következik az elemi tanodáknak, melyeken túl a polgárok zöme nem megyen és nem is mehet, oly módoni rendezése, hogy a növendékek politikai jogaik és kötelességeik ismeretével felruháztassanak s polgárokká képeztessenek. Ha az állam ezen gondoskodás kötelességének • eleget tett, én a választói jogot semmi más feltételhez nem kötném, de ehhez igen is hozzá kötném, hogy csak azon törvényes kort ért honpolgár lehessen választó, ki, vagy az illető közhatóság bizonyítványával igazolja, hogy legalább elemi iskolát végzett, vagy pedig szintúgy az illető közhatóság előtt letett vizsga által bebizonyítja, hogy az ismeretek azon minimumát, mely az állam elemi iskoláiban taníttatik, akár valamely vallásfelekezeti iskolában, akár más úton megszerezte. Ezen kötelesség természetesen csak azon nemzedékekre értetvén, melyek már a mondott állami gondoskodás hatása alá eshettek. Minő áldásos volna igy a kölcsönös hatás a politikai institutio s a közművelődés között! Nem mondom, hogy a tankötelezettség biztosításának egyéb módjait is mellőzni kellene, hanem meg vagyok győződve, hogy maga a választói jognak az elemi tanfolyam-végzettséghez kötése, minden ellenszenv ébresztés nélkül nagyobb sikerrel volna az elemi iskolába járás általánosítására, mint akármi kényszer tehetné. A második nemzedéknél már nem fordulna elő a kényszereszközök, bírságok, büntetések alkalmazásának esete. A törvény azon felséges előnynyel bírna, melylyel a természet törvényei bírnak, hogy maga-magát végrehajtaná. Tovább megyek. Én valódi szabadságot jó községi rendszer nélkül képzelni sem tudok. Autonom, egyszersmind a politikai állam-organismus létszerves részeit, és a törvényt (nem az önkényt) végrehajtóhatalom organumait képező községek, városok, megyék nélkül az alkotmányos életet még akkor sem tartanám valóságnak, ha hazánk független állam volna. Hát még igy a mint most van! Ámde a községi rendszer hivatása értelmességet feltételez. Én arra, hogy valamely falu községi joggal legyen felruházva, egyik elengedhetetlen feltételnek szabnám, hogy lakosai számának megfelelő elemi iskolát tartson fel, még pedig nemcsak valami olyasfélét, hogy neve legyen, hanem oly iskolát, mely a törvény által kiszabandó kellékekkel el van látva, s tanítói vizsgát kiállott, törvényszabta tisztességes fizetéssel ellátott tanítókkal bir. Es mert vannak számos kisebb falvak, melyek sem a költséget nem bírnák, sem az iskolát be nem tölthetnék : nehogy ezek a községi rendszer politikai jóvoltaiból kizárva maradjanak, mely nézetem szerint a megyék képviseleti alapra fektetésénél nem mellőzhető, ahol szükséges, több szomszéd falvat egy cantonalis községgé lehetne egyesíteni. Nem kell Ont figyelmeztetnem, hogy az ellenőrségnek és fokozatos felügyeletnek szüksége ezen eszmében benfeküdvén, minő hivatás hárulna innen a megyékre azon magasabb fokozatú direct feladaton kivül, melylyel ezeknek a másodlagos tanintézetek tekintetéből fel kellene ruháztatniok, s miként bele szövődnék igy a saját tisztviselőkkel ellátandott közoktatási ügy, mint egyik fontos közigazgatási szak, a megyei institutióba szintoly áldásos, mint elválaszthatlan kapcsolatban. Hadd emiitsek még egy példát. A honvédelem minden polgárnak kötelessége. Az államnak joga van megkívánni minden polgártól, hogy a hon védelmére készen legyen, de hát viszont kötelessége is módot nyújtani a polgároknak, hogy magukat a hon védelmére kiképezhessék anélkül, hogy a családi kapcsok megszaggatásával s a közgazdászat irtózatos hátrányára ezerenkint elvonja őket béke idején is a polgári élet hivatásaitól. Én a honvédelem ügyét a közoktatási rendszerbe foglalnám bele. Már az elemi tanodákban beletanitatnám a gyerkőcéket a honvédelmi kötelesség teljesítésének elemeibe, s belegyakoroltatnám a katonai mozdulatokba, miként ezt nem egy helyütt gyakorlatban is láttam, különösen Amerikában. És a honvédelmi képeztetést a magasabb tanfolyamokon át is mindenütt részévé tenném a közoktatási rendszernek. Állandó hadsereget, egészen önkénytesekből állót, csak annyit tartanék, hogy keretül szolgálhasson az egész nemzetnek a katonai szolgálatba begyakoroltatására, mire ily előképzés mellett egy év tökéletesen elég volna, s ez sekinek sem rontaná meg polgári pályáját. Eszembe jutnak itt a bölcs szavak, miket egykor az aradi mártyr hősök egyikétől, a szintoly tudományos készültségü katona s jeles hadvezér, mint szilárd jellemű hazafi, Aulich tábornok hadügy-minisztertől hallottam. „Ha egyszer a békés szervezés ideje elkövetkezik — mondá — ne gondoljunk katonai növeldékre, külön katonai intézetekre, ne emeljünk válaszfalat polgár és katona közt; a honvédelem a legnemesebb polgári kötelesség ; ne vetkeztessük azt ki a polgáriasság jelleméből, különben a katona állam lesz az államban, soldatesca — cast, a szabadságnak veszélye, a köz vagyonosság átka. Neveljük az egész nemzetet honvéddé, tegyük a honvédelemre képzést, nemzeti közoktatási rendszerünk lényeges kiegészítő részévé, a falusi iskoláktól kezdve fel az egyetemig, s miszerint azoknak, kik a katonai pályát életpályájukúl akarják választani, alkalmuk legyen