Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-26 / 17. szám

kozástól menten rendezhesse, s ekként rendezve az egységes nagy osztrák hadsereg fentartásának sorvasztó terhétől megmenekedhessék; a mig hazánk azon állapotban marad, hogy először Bécsbe kell oly mértékben adóznia, hogy maga ezáltal már a nemzeti vagyontőke támadtatik meg, s csak ezen száraz korcsmának kielégítése után szabad saját nemzeti szükségeire gondolnia, s csak ezután élnie, jobban mondva tengnie, ha még van miből; addig mig ez igy tart, én megvallom nem reméllek a közoktatási ügy körül a kormánytól s országgyűléstől egyebet, mint valami félszeg töredékes foltozgatást; és még ezt is nem állami, nem nemzeti, hanem vallásfelekezeti alapon, tehát egészen hamis irányban. Pedig a ki rosz irányban indul, utat téveszt. Nem csak tért nem nyer, de sőt időt és célt is vészit. Erről tán irok Önnek máskor bővebben, mert szükségesnek tartom felvilágositani a szempontot, melyből az ide vonatkozó 1848-ki törvényt Ítélni kell. Most csak annyit jegyzek meg : miszerint én ugyan nagyon ellene volnék azon gondolatnak, hogy akár a protestánsoknak iskoláik körüli autonomiája korlátoltassék, akár átalában a vallásfelekezetek tanodáik birtoká. ban háborgattassanak. Teljes szabadságot óhajtok én számukra, mert a vallást társadalmi érdeknek, még pedig igen fontos érdeknek tekintem; s a társadalmi érdekek egész tág körében, az egyesületi szabadságot nemcsak sérthetlen jognak, hanem nélkülözhetlen szükségnek is tartom. Akármely közös érdekű testületnek, legyen az bár például egy, vagy több iparággal foglalkozók testülete , szabadságában kell állani a testület érdekében tanintézeteket állítani s fentartani. Mennyivel inkább birniok kell e joggal a vallásfelekezeteknek! De mig ezt ekként hiszem és vallom, arról is meg vagyok győződve, hogy az államot a közoktatási ügy körüli direct gondoskodás elengedhetlen kötelességétől, sem a vallásfelekezetek működése, sem átalában semmi társadalmi működés fel nem mentheti, nem csak; de sőt kétségbe vonhatlan axiómának tekintem: hogy a nemzeti közmivelődés nemzeti közügyét, a mindenesetre particularis érdekű vallásfelekezeteknek monopoliumúl átadni nem szabad, sem tőlük e nagy állami érdek kielégítését várni nem lehet. Hiszen hazánkban a népnevelés, a közoktatás ügye mindekkorig majdnem kirekesztőleg az oly gazdagon dotált katholikus egyház, s a magukat dicséretes áldozatkészséggel fentartó többi vallásfelekezetek kezében volt, és mi az eredmény annyi századok után ? Ott van a lesújtó felelet Önnek közoktatásügyi munkájában. Teljesen egyetértek tehát Önnel, hogy az államnak magának kell minden vallásfelekezeti szinezet mellőzésével közös nemzeti tanodákat állítani, felszerelni, ellátni, fentartani s a magyar állami institutiók természetében fekvő közigazgatási mechanismusnak célszerű alkalmazásával vezérelni; mert csak ily tanodák felelhetnek meg azon sokoldalú politikai, polgári, közgazdászati, haladási s culturai igényeknek, melyektől az államtest egészsége függ. Már pedig, ha tiz éven át folyvást bő aratással áldaná is meg Isten hazánkat, s a többi Európa tiz évi szük termést szenvedne is, miszerint a mi bő áldásunk értékesíthető legyen, én nem hiszem, hogy a quotás, osztrák adósságos, osztrák politikus közösügyi rendszer mellett az emiitett aiapon oly közoktatásügyi reformra számithassunk, mely a nagy nemzeti szükségnek csak félig meddig is megfelelhessen. Ha Ön velem ebben egyetért, egyet fog abban is érteni, hogy minálunk a közoktatásügyi reform kérdése a kivitel tekintetében nem elkülönzött szakkérdés, hanem a legszorosobban összefügg a politikai nagy napi kérdésekkel. Ez igy levén, én csak úgy mernék a közoktatás ügye körül sikeres reformot remélni, ha azok, kik az 1790: 10-dik s az 1848-iki törvények alapján Magyarországnak minden állami ügyekben, minden idegen avatkozástól ment rendelkezési jogát politikai hitágazatuknak vallják, egy oly zászló körül csoportosulnának melyre e három jelszó volna fölirva : FÜGGETLENSÉG, JDEMOKRATIA, KÖZMŰVELŐDÉS. E három nagy eszme, melyhez hazánk állami léte, biztonsága, virágzása kötve van, egymást kölcsönösen feltételezi. Mindenik cél, mindenik eszköze a másiknak. A haza független csak a demokratia által lehet, a demokratia hatalmassá csak közmivelődés által válhatik, a közmivelődés kellő mérvbeni felemelése csak a független hazában remélhető. E három eszme egy egész programm, s csakis a három együtt egy egész programm, nemzeti is, egyszersmind világállásu is, mert a törvényes nemzeti függetlenségért küzdő demokratiát a valódi culturai párt jellegével ruházza fel. Politikai tusákban a párt elnevezés nem közömbös dolog. En megvallom, sohasem szerettem azt a baloldal, balközép, jobbabb-bal, balabb-bal, szélsőbal elnevezést. Ennek az országgyűlési teremen kivül nincs értelme; semmi esetre nincs oly határozott értelme, mint másutt Európában. Nem ad a pártnak kézzel fogható jelvényt. Pedig nálunk, hol a nemzettest nagy tömege még csak alig kezd politikai életet élni, szembetűnő, kézzelfogható jelvény kell, hogy magát tájékozhassa. Én sokkal jobban szeretném a „nemzeti demokrata párt" elnevezést, „Függetlenség, demokratia és közművelődés" jelszóval. Lehet, azt mondanák túlnanról, hogy hiszen mindnyájan demokraták vagyunk. Hanem én azt tartom, hogy senki sem demokrata, legkevésbé nemzeti demokrata, aki (miként a közösügyes alkuval történt) a nemzetnek mértéktelen s amellett szükségtelen megterheltetése által legyőzhetlen akadályokat gördit a nemzeti közművelődés elibe, mely nélkül a nemzeti demokratia hivatásának meg nem felelhet.