Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1868-01-12 / 2. szám
jeszteni. Arra való ottan minden szó, hogy a hallgatót a szónok célozta lélekállapotba hozza; gondosan kerülve van minden, mi a gondolat és érzés folyásának egy percre is gátat vetne. S lám! Demosthenesnek még sem az volt célja, hogy az atheniek igy kiáltsanak fel: „mily felséges szónok !< £ hanem hogy azt mondják : ,.jerünk, induljunk Filep ellen!" Az ékes irályt, mint olyat, a hanyatlás korában kezdék művelni. Az irodalom fénykorában, jótányi jelzőt sem használnak pusztán diszitésül, mert azt hitték, hogy a szóvirág a tárgyról magára vonja a figyelmet s elrontja a hatás egységét. Még egy nagy lecke, mire a klassikus szerzők tanítanak, hogy ne legyünk hosszadalmasak. Thucydides egyetlenegy fejezetben oly élénken rajzol egy csatát, hogy aki egyszer figyelmesen átolvasta, nem könnyen felejti el. A történetirodalomban, talán legtekintélyesebb példánya az elbeszélésnek, az ő siciliai katasztrophája — hét könyvben, s mily kevés lapon, előadva! A régiek néhány szóban, vagy mondatban tökéletesen ki tudtak egy gondolatot fejezni, s nem kellett semmit hozzáadni; az újkoriak, mert nem tudnak egy járást ily világosak lenni, a gondolatra vissza-visszatérnek mondatra mondatot halmoznak, remélvén, hogy egy mondat sem ad ugyan magára teljes értelmet, de az egész együtt talán eléggé világos lesz. Tartok tőle, hogy e baj hovatovább mint roszabbra fordul, idő, béketűrés hiánya, s azon kényszerűség miatt, hogy műveink legnagyobb részét, hiányos képzettségű, s rohamosan olvasó közönségnek írjuk. Az uj idő igényei oly számosak, a végeznivaló munka ugy megszaporodott, hogy a hivattottaknak sem marad elég idejok remekek előállítására. Azonban a tökélyessel való kora megismerkedés észrevétlenül is befoly, hogy munkánk ne legyen oly silány, mint máskülönben lett volna. Az előadtam okokból igen szükséges , hogy ama két nyelv és irodalom, mint az egyetemi nevelés kiegészítő része tanittassék, oly mértékben, hogy a növendék azután képes legyen az ó-irodalmi müveket könnyűséggel olvasni. A közoktatásnak nem lévén célja senkit ó-irodalmi vagy nyelvészeti szaktudóssá képezni, komolyan megrovást érdemelnek az angol klassikai iskolák, melyek az ifjú legszebb éveit, elég lélekismeretlenül, rosz latin és görög versírásra pazarolják. Az egész eredmény, időt és erőt rabló nugae difficiles, melynek akkor volna némi értelme, ha egy lefordított mű visszafordítása által, nem lehetne jobban megtanulni egy nyelvet, s ha a klassikai költészetet csupán versgyártás utján élvezhetnök. Nagyon szegény valamivé törpülne egy nagy költő műve, ha a műalkotás szabályai nélkül meg nem érthetnők. Költőnek s kritikusnak szükséges tudni e szabályokat ; mi azonban nyelvbeli jártassággal s némileg gyakorlott füllel is élvezhetjük Virgil és Horác zenei finom zamatját; óhajtandó, hogy e szabályokat az iskolákban tanítsák ; de nem kötelezett, hanem önkénytesen vállalkozó tanulóknak. / Sokat beszélhetnék még a klassikai nevelésről; de ideje immár, hogy szóljak a tudományos oktatásról, melynek becse maga-magáért beszél. A világnak, melyben születtünk és élünk, tüneményei örökre kiszabott törvények szerint történnek. Munkaképességünk ezen törvényeknek, más szóval azon dolgok tulajdonságainak ismerésétől függ, melyekkel, melyek között, s melyekért dolgozunk. Ha az alapvető, tudományos igazságokat nem ismerjük, folytonosan tudatlan bizalmatlanság, vagy vak bizalom közt hánykódunk. De különben is, ki ne sze- ' retné tudni a mindennapi physikai tünemények okát ? Ki ne kívánná tudni, hogy miért húzza fel a szivattyú a vizet; miért mozgatja a csiga a terhet; miért van meleg a forró, s miért hideg a sarki földöv alatt; miért növekedik vagy fogy néha a hold ? stb. Nem ugy van-e, hogy aki ezekkel teljesen ismeretlen, legyen bár oly derék a maga szakjában , nem müveit, hanem csak i g n o r a n s ember. A nevelésnek nem megvetendő része, a mely megismerteti velünk a világegyetem legnevezetesebb s legál- * talánosabb érdekű tényeit, hogy a bennünket környező világ ne legyen lepecsételt könyv, érdektelen, mert érthetetlen. Legfőbb érdekünk az életben, igaz elvekre szert tenni, s helyesen Ítélni mindazon dolgokról, melyek által érdeklődünk. A haszonbérlő vágyik tudni, mi által javíthatja földjét; a kereskedő, hogy mi van befolyással az árucikkek keletére ; a bíró vagy ügyvéd, hogy ki a törvényszegő, s ki részén van az igazság. Ugy tetszik bár, hogy kutatásaink nagyon eltérők ; de az igazság fölismerése s megszerzése módja legtöbb esetben ugyanaz. Két úton juthatunk ugyanis igazságra: észlelés és tapasztalás által. Mi mindnyájan észlelünk, okoskodunk, azaz igazságokat állítunk fel, jól roszul. S ha sehogysem tudnánk okoskodni, hitvány eszközök, rabszolgák lennénk az okosabbak kezében. Vájjon honnan taníthatjuk az okoskodás helyesebb módját ? Azon tudományokból, melyek a gondolkodás mesterségének legtökéletesebb mintái. A mennyiségtan, annak a csillagászatra alkalmazott része, és tapasztalati természettan, ritka tökélylyel mutatják az igazság fölfedezését, amaz okoskodás, ez közvetlen észlelés által. Közvetlen nézlelés, tapasztalás utján igen kevés dolgot ismerhetünk, s tudásunk legnagyobb része érveken alapszik. Ámde sokan tanúskodnak, hogy szemmel látott tüneményre nem. hivatkozhatnak. Az értelmi nevelésnek főben járó dolga, emiitett fogyatkozásunkon javítani, az értelmi gyarlóság eme fő forrását kiszárítani.— Kiszárítani a tudomány és tapasztalás fényével, mely egyszersmind segitő mintákat, elméleti s gyakorlati szabályokat ad kezünkbe. Lássuk elsőben a mennyiségtant. Ebből tanuljuk meg, hogy van valósággal egy út mely puszta észmüvelet, okoskodás által, igazságra visz. Volt idő, s ez az iskolászat (scholasticismus) kora, mikor a puszta okoskodással való szembeszökő visszaélés, előítéletessé tett sokakat főleg az angolokat a származtató (deductiv) okoskodás, mint nyomozási mód iránt, mig végre a menynyiségtannak a természettanra alkalmazása, az okosko-
