Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-04-12 / 15. szám

igen sokszor nem jelent többet annál a legprimitivebb tulajdonságnál, hogy az illetőnek jó erős hangja — amint egyik öreg ur ismerősöm kifejezé — jó kurjantója van. Persze mikor itt a qualificationak ezen neméről szólottam, mindnyájan a szemem közé nevettek, azt hívén, hogy élcet akartam mondani. Ele is, az igaz, hanem nálunk nagyon szomorú éle. Osztán mikor az ember idegen példákat lát, lehetetlen hogy megfogja eszét a reflexiótól. S ezek közül ismét lehetetlen elhallgatnom azt, hogy mily véghetetlen hiányos fogalmak vannak nálunk a papi hivatal tisztéről és méltóságáról. Azt nem is emlitve, hogy sok helyen mily lealázó viszony van a lelkész és patronusok közt, hogy az embernek arcába tolul a vére, ha látja őket együtt, s hozzá gondolja, hogy az az egy a többieknek lelkipásztora, a szellemi élet legmagasabb körében vezére volna — ha volna : csak azt az egy, nagy szélesen divatozó, s valóban megbotránkoztató szokást emlitem meg, amikor úrvacsora alkalmával a lelkész az előkelőknek helyükbe viszi a kenyeret és bort, nehogy a gazdag ruhás urak a piszkos vagyontalan néppel még az úr színe előtt is összekeveredjenek. Lehet-e ennél bántóbb arculcsapás a vallás lényegén ? erősebb megsértése épen az Úrvacsora természetének ? Szerintem ami az Urvacsorát istentiszteletünk legmagasabb, legfelemelöbb cselekvényévé teszi, épen az a bevallott, tényleg beismert egyenlősége a gazdagnak s az elvettetett nyomorultnak ; egyenlőség a kicsinységben az Úr előtt, egyenlőség a szeretetben, a Krisztus szeretetében, az ő emlékére, az Ö asztalánál. Az az egyenlőség, amely a keresztyénségnek alapelvét képezi, de amely a gyakorlati életben sohasem érvényesülhetvén, olykor egy-egy pillanatra leszáll az égből, hogy valósággá legyen, hogy felemeljen, hogy vigasztaljon, hogy biztosítást nyújtson a jövőre nézve, miszerint ez eszmének élete van, teljesednie kell, mert gyökere lelkűnkhöz van nőve, mert Isten ugy akarja. S nem fosztjuk-e meg az Úrvacsorát legfőbb jelentőségétől, ha épen ezt az eszmét öljük ki belőle ? S valóban én részemről nagyon szeretném tudni, hogy azok, akik megkívánják, hogy az úrvacsorai elemek helyökbe vitessenek (mert tudom, hogy sokan megkívánják), micsoda lelki élvezetet és felemelkedést nyernek az egész cselekvényből? Vájjon éreznek-e többet, mint ha otthon szájukba vesznek egy falat kenyeret, s egy korty bort isznak reá ? En alig hiszem. Mig hogyha nem különítik el magukat a gyülekezet többi tagjaitól, a közösség érzete ép oly édesen, ép oly felemelőn fog hatni rájok, mint a legutolsó szegény emberre, mert hiszen minden bársony ruhánk és sok holdnyi jószágunk dacára is csak emberek vagyunk, s életünk legboldogabb pillanatai azok, mikor valamely egyetemes felbuzdulásban saját lelkünk is mintegy csepp, beleolvad az egésznek hullámzó folyamába. Az a kéj a véghetetlenség kéje, — amaz, legfeljebb a hiúságé. Azonban végre is a lelkész kötelessége ez emberi nyomorúságot legalább a templomból kikorbácsolni, s őt senki sem kényszeritheti arra, hogy hivatalának fényes palástját saját kezeivel tépje szét. Igen, fogja mondani az illető, de ez már régi gyakorlat, apáink is igy cselekedtek, eltörlése nem oly könnyű dolog, a nagyságos asszony bizonyosan megharagudnék, talán még a nagyságos ur is, s az eredmény az lenne, hogy megvonnák az egyháztól segélyüket, s csak a közügy szenvedne általa. En megengedem, hogy mindez ugy lenne, azonban én mégis ugy gondolkodom, hogy az a nagyságos család, amelyik annyira gyarló, hogy azért mert igazságtalan és érthetetlen előjogot nem gyakorolhat, a közügyön töltené boszuját, bizonyára csak olyan lehet, amelyik azelőtt sem erőltette meg magát valami nagyon az adakozásban ; és ha még nem ilyen volna is, én részemről inkább a kötelesség betöltését választanám szegényen, mint az alamizsnát olyan áron. Hanem gyerünk vissza Edinburghba. Skóthonban — a nagyon parányi katholikus töredéket nem számítva — szervezetüket illetőleg az egyházaknak két osztályát lehet megkülönböztetni: azokat amelyek államsegélyben részesülnek, s amelyek önerejükön állanak fenn. Minket, mint ugyanazon alapon állókat ez utóbbiak érdekelnek közelebbről, s ezeknek számra, vagyonra és befolyásra nézve két leghatalmasbika, az úgynevezett szabadegyház s az egyesült presbyteri egyház azok, amelyeknek egyházi teherviselését rövideu ismertetni szándékozom. Annyival inkább elégnek tartottam e kettőnél megállapodni, mert a többi kisebb felekezeteknél is némi lényegtelen eltéréssel, ugyanazon elvek és eszközök vannak gyakorlatban a teherviselésre nézve. Mindkét egyháznál majdnem ugyanazon tanok, ugyanaz a kormányzási forma él, amely a mi kálvinista egyházunkban; mindkét egyháznak történeti múltja van, körülbelül ugyanazon okok miatt szakadva ki a skót államegyházból, csakhogy különböző időben, s az egyetlen lényeges különbség, mely elválasztja őket, azon elvi kérdés, vájjon az államsegély elfogadása minden alakban evangeliomellenes és kárhozatos-e, vagy pedig minden kötelező föltételek nélkül adva elfogadható az egyház által, nemcsak, hanem kötelessége az egyháznak — az igazság nyomatékosabb terjesztése végett — elfogadni, ép ugy, mint az államnak kötelessége a vallás ügyét előmozdítani. Az egyesült presb. egyház az első kérdésre igennel felel, a szabad egyház ez utóbbi elvet vallja magáénak, azonban a jelen körülmények közt ez is határozottan visszautasítja az államsegély elfogadását. Ugy látszik mindkét egyház többsége előtt ohajtott eszme az egyesülés, az elválasztó elv nyilt kérdésül hagyásával, s épen most folynak a bizottmányi munkálatok az egyesülés pontjainak meghatározása fölött; a szabad egyház kebelében egy kis töredék oly erős oppositiot támasztott, hogy ezáltal az ügy befejezése valószínűleg egy-két évvel hátrábbra vettetik. Mindkét egyházban az egyháztagok, mint olyanok, által viselt költségek a templomok építése és javítása, adakozások a különböző alapítványok s egyházi célokra s a papok fizetése. Az iskolák mondhatni egészen el van-