Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-22 / 12. szám

Csak egy orgona is ellenállhatatlanul emeli az isteni tisztelet buzgóságát, kivált a néptömeg körében, hol többnyire az tartatik legjobb énekesnek, ki öblös torka terjedelmes hangjával megreszketteti a templom fala egyes tégla darabjait is. Énekeink tartalom tekintetében páratlanok, de miután sz. Dávid zsoltárai nótájára vannak szerkesztve, melyek minden melengető érzelem nélkül vannak fordítva — miután a poraiban is áldott emlékű Molnár Albertre a költészet angyala még jó kedvében sem mosolygott — elvesztik fönséges költői hatásokat, nem levén dallamaikban zenészeti öszhangzat, művészi ütés és hehentés, mely nélkül a dallam nem egyéb, mint egyik tulságból a másikba áteső, föl és leszálló erőltetett összhangzatlan torlódása a megszokott egyforma hangoknak, melyek a szivet soha sem fogják megilletni. — Valamint a protestáns embert untatja a Mise éneklésének hallgatása, mivel abban sincs semmi elevenítő elragadás: ugy a katholikus ember sem tud megbarátkozni a mi közönséges templomi énekeink dallamaival, mivel, azok nem birnak oly lágyság s megható hévvel, mint az ő olasz öntetü dallamos énekeik, melyek pedig tartalomra nézve a mieinkhez nem is hasonlíthatók. A reformatio, mint már látók, mind a philosophiai, mind pedig a theologiai tudományokat uj alakba öntötte s melynek eszméi ennélfogva, korunk szelleme fellett uralkodva, a folytonos haladás kérdéseinek diadalmasan utat tört; tehát a reformatio, lehetetlen, hogy hívei imaházára vonatkozólag, a puszta falaknál egyebet nem engedne meg. A mint hogy már jóval ezelőtt a németeknél Wieland, Göthe, a remek énekek szerző királya, nálunk pedig, Ráday, Berzsenyi, Kazinczy, Szemere, Kölcsey, már életükben nyilvános kifejezést adtak azon óhajtásuknak, hogy énekeink zenészeti dallamra alkalmaztatva, templomaink diszesb stylra építve, necsak elméletileg, hanem gyakorlatilag is, szükség hogy alkalmazásba vétessenek. Az egyszerűség rideg leplével jelen korunkban, sok helyeken ugy annyira visszaélnek, hogy ezt mind elmulasztják teljesíteni, mivel a vallás és isteni tisztelet küldiszét, s jó és ékes rendbentartását illetőleg erkölcsi kötelességből megtenni tartoznának. Es ezen közönyössé-, gen annál inkább lehet csodálkozni, mivel, maga a község csak is külsőből szeret ítélni, mely küldisz nélkül, az istenitisztelet nagyon mindennapivá tétetvén , annak méltóságából sokat le von, nemcsak, hanem még vallásos hidegséget is von maga után, ez viszont erkölcstelen életet. Kútforrása szokott ez egyszersmind lenni az egy ház érdekei mellett való tétlenségnek is, ugy annyira hogy szinte divatba kezd jönni, az egyház ügyes bajos dolgait holmi apróléknak tartva tekinteni, mely megtetszik azon Ízetlen kevélységből, melylyel némely negédes emberek az egyház szolgait képzelt pártfogói állásukban lenézve, szerencséül akarják azokkal tekintetni, ha társalgásukra méltatják. Az illő tisztelet, és becsülés helyett, abban szeretik helyeztetni az egyházhoz való viszonyukat, hogy az egyház szolgáit, minden azokat illető egyházi befolyástól megakarván fosztani, mely azokat a nép előtt tiszteletre méltóbbakká tehetné — oly alárendelt állapotra buzgólkodnak juttatni, melyben azokkal együtt a vallás is megvettetik. — Igy szenved aztán a jó rend fentartása, igy késedelmeztetik a botrányok orvoslása az egyházban, melynek miután ugy sincs oly alakja, mely egy testet mutatna, melyben a tagoknak egymással való érintkezésük, egymástól való függésük nyilván látható volna; tehát melyben egyesség nélkül az egyház terjedésének nagy kárára, kiki külön intézvén dolgait, oly annyira különbözik az egyik egyház a másiktól, rendtartás, isteni tisztelet, és igazgatás módjában, hogy a protestáns egyház jelen helyzetét tekintve,, intézményeit, épen nem lehet egyház-egységnek, és egyetértésnek tartani és tekinteni. Es már ezek után, a reformatio terjedésének, s elfoglalt téréi számos helyeken, például Magyarországon^ megnem tarthatásának alig volt alaposabb oka az emiitetteken kivül, mit tán először kelle vala mondanunk, mint hatadszor: a szegénység. A hatalmas fejedelmek, a nagybefolyásu urak, azegyház jövedelmeit elfoglalva, annak tekintélyével magukat felruházva, alig hagytak egyebet hátra az egyház, szegény szolgáinak, mint a predikálást, és az urvacsorájának kiszolgáltatását, egyszerű tanítói állapotra sülyesztve le az egyház szolgáit, mely nem igen szokta azt, illő tisztességgel megkoronázni. A kevély — a minden befolyás, és tekintély nélküli egyházi szolgában, kit már szegénységénél fogva is megvet, a vallást, és ennek kiszolgáltatását is ugy nézi,, mint kevés, vagy épen Őt illetőleg semmi kötelező erővel nem biró intézményt, mivel annak hivatala általi képviselője alárendelt helyzetben nyomorog. Tagadhatlan miszerint a szegénység miatt oly elválasztó fal szokta magát felemelni nemcsak a község, hanem a vagyonosabb osztály előtt is, mely csak káros befolyással van a vallásos cselekvések minél pontosabb teljesítésére; miután a szegénység miatt, sokszor a legjobb készüietü egyházi szolgák is, maguk és családjuk szükségei potolására, ottan oly eszközök felhasználására i& kényszerítve szoríttatnak, melyek homlokegyenest ellenkeznek hivatásukkal. Mily sok szegény protestáns lelkészek mondhatják még ma is önmaguk szegénységében zárkózva, maguk is családjuk balsorsa felett, amivel néhai Szathmári Paksi István, elébb érdemes debreceni tanár, majd később ugyanott püspök, kesergette fájdalmát, miszerint szegénységben lévén István nevű fiát a külső Akadémiák helyett, tovább Késmárknál nem kűldheté : Post exantlatos, varias gravesque labores Haec Patris est merces denique, Nate tui : Ut Késmarkinas tantum mittaris ad Alpes ; Nam procul a Patria nonlicet ire tua. Me Páter ad doctas Frisiorura misit Athenas ; Hic Páter, et fratres, hic Avus ipse fait.