Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1868 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1868-03-15 / 11. szám

abban, hogy szeretjük az erkölcsi szabadságot, és reméljük az emberi nem szebb jövőjét. Hogy ily eszméket alkothatunk s azoknak megvalósítására törekedhetünk, ez emberi nemesb lényegünknek legkiválóbb sajátságn, emberi méltóságunknak alapja, és ha értelmi természetünknél fogva arra ösztönöztetiink, hogy a dolgok okszerűségét kutassuk, s ismereteink szélesbitésére törekedjünk: nem kevésbé ösztönzőleg él keblünkben egy magasabb aspiratio, mely az actualis állapottal meg nem elégedve, oly állapot létrejöttét óhajtja, amilyennek lennie kellene. Talán senki sincs, aki önmagával tökéletesen meg volna elégedve, ugy hogy mindenki törekszik bölcsebbé, jobbá és szentebbé lenni. Az ember soha nem sülyed oly mélyen, hogy lelke előtt időnként annak ideálja ne lebegjen, aminek lenni kellene s amire törekedni rendeltetése; ez ideálnak igazsága pedig abban áll, hogy lelkünk legtisztább aspiratioi feléje fordulnak, hogy szeretjük s épen a szeretet az, mely a meggyőződés e nemének azon véghetetlen erőt kölcsönzi, hogy az embert véges érdeke hátra tevésére birja és érzéki hajlamait felülmúló nagylelkűségre, bátorságra és rokonszenvre képesiti. Az ember nemcsak azért él a világon, hogy észlelve körül tekintsen, s magának a létezőről mentül tisztább ismeretet szerezzen, hanem, hogy a jelenvalónál magasabb, szebb léteire, eszményeinek valósítására törekedjék. Ha azt kérded, hol van ez eszmények igazságának biztositéka? saját kebeledben és abban van, hogy azokat mindannyian szeretjük, óhajtjuk s érezzük, hogy azok nélkül életünk állatiasan sivár, nyomorult és elhibázott lenne. A jóságos Isten pedig, nem olthatta volna ama törekvést lelkünkbe, ha annak egykori megvalósulására semmi kilátás nem volna. *) • *) Szépen kifejezte e gondolatot már a Prédikátor könyvének irója 3 £. 11 v. következő szavakkal: „Szépen elintézett isten mindent a maga idejére, öröklétet is oltott az emberek szivébe, mely nélkül ember föl nem találhatja magát isten müvében, melyet alkotott, kezdettől végig." Az az ; ama tény, hogy lelkünkbe véghetetlen, halhatatlan vágyak és eszmék oltvák, legszólóbb tanúsága annak, hogy az ember rendeltetése e véges léten túlra is terjed ; különben nem volna felfogható, mi végett nyertük az öröklét gondolatait, és isten legf'enségesb teremtménye, az ember befejezetlen, okszerű kezdet és végcél nélkül való teremtés volna. — Megjegyzendő, hogy Károlyi Gáspár fordítása ehelyt az iró szájába oly beszédet ád, mely mig egyfelől a héber eredetiből ki nem olvasható, másfelől valóságos badarság. B. M. Költői szárnyalással hirdette e fényes igazságot Schiller, midőn igy énekel: Es ist kein leerer schmeichelnder Wahn, Erzeugt im Gehirne des Thoren, lm Herzen kündet es laut sich an : Zu was Besserm sind wir geboren; Und was die innere Stimme spricht, Das táuscht die hoffende Seele nicht. Valamint tehát a tudás meggyőződése érzékeink és értelmünk tanúságán, ugy a hitbeli meggyőződés a sziv elutasithatlan igényein alapszik és jogosultságát ezeknek lényegünkben gyökerező voltuk által igazolja. Negyven évvel ezelőtt az akkori időszak nyelvén, mely Széchényink által nyerte volt vissza azt a keleties színezetet, hogy száraz fogalmi kifejezések helyett egy-egy sokat mondó praegnans képet használ az ember, — a tudást és hivést röviden ugy jelözték volna, mint észt és szivet, s mondhatni, hogy találóbb kifejezést ma is alig használhatnánk. A sziv kifürkészhetlen, határtalan rejtelmeivel nemcsak szülője, de leghűbb jelképe is a hívésnek, mig az ész szorosan körülirt, határozott munkássága a tudást eredményezi és képviseli. — De ész és sziv egymásra kölcsönhatást is gyakorolnak és ugyan ez áll a tudásról és hívésről. A kettő határait és érintkezési pontjait kijelölni, külön cikknek lesz tárgya. Ez úttal még csak a hivés fő eredményével a vallásos hittel kell közelebb megismerkednünk. A hit ereje végelemzésben attól függ, mily szeretettel viseltetünk eszményeink iránt; de minden esetben e szeretet többé-kevésbé hatalmas befolyást gyakorol az ember erkölcsi érzületére és cselekvésére, amennyiben elégedetlenné teszi az erkölcsi állapottal, melyben van, s nyugtalanságot okoz neki, ha csak mindig jobbá lenni nem 9 törekszik. Innen van aztán az, hogy a hitnek legnagyobb geniusai működésüket mindig azzal kezdték meg, hogy követőik elibe nem száraz erkölcsi szabályokat, hanem egy utóiérhetlen ideált állítottak és oly erkölcsi világrendet festettek, mely soha nem létezett ugyan, de él minden ember keblében a vágy és óhajtás, hogy létesüljön. Krisztus dicső pályáját azzal kezdte meg, hogy hirdette az isten országának elközeledtét, azaz : 21 *