Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-09-15 / 37. szám

A mi ezen eljárásnál imponált, az a pietisticus hang, mely a pártnak a kegyesség színezetét kölcsönzé, azután a nép szükségére számított gyakorlati irány, s végre a következetességnek és az alap szilárdságának látszata, melyre az uj orthodoxia állott. Ehez járult a tu­dományos kimerülés és elbádgyadás, mely a bölcsészet tulgazdag virágzásának korszakát követte, s a közvetítő theologiának ingadozó és zavart volta. Az olyan emberek, kik nem az ismeret mélyebb összefüggése után törekedtek, hanem elhagyták magokat csábittatni holmi felületes kö­vetkezetesség látszata által, s a kiknek minden áron kéz­zel fogható igazság kellett, nagyon könnyen csatlakoztak az oly nagy hangú igazhitüséghez, mig a finomabb s szel­lemileg erősebb természetek annál jobban elfordultak ezen tudományos lelkiismeret nélküli irány faragatlanságától és ürességétől. E párt harcosai könnyen megkülönböztethetőleg há­rom csoportra oszlanak. Mindjárt az első sorban állanak a régibb kor szigorú lutheránusai, az óluth eranusok, a kiket az uj lutheránusoktól határozottan meg akarok különböztetni. Ezek a legkövetkezetesebbek, a legortho­doxabbak, a legtisztábbak szándékaikban, és a legtartoz­kodásnelküliebbek oppositiojukban, nem csak a rationa­lismus és pantheismus, hanem — s ez kiválóan hangsúlyo­zandó — az államegyház eszméje s az uralkodó államha­talom ellen is. A szigorú lutheri tan, melyet ők a kor uniotörekvéseivel szemközt, mint valamely szent kincset, megőrizni akarnak, valóban az orthodox párt végső kö­vetkezménye. A második pártot képezi az állam-theologia (Staats­theologie) Hengstenberggel élén, melynek kiváló jellem­vonása az „államvallás" és „állam-theologia" szives vé­delme az egyház felszabaditási kísérletei ellen az állam­hatalom alól. Nála a célszerűség előbb való az igazság­nál, a hatalom a jognál. Hengstenberg a maga „Evange­lischen Kirchenzeitung"-jában annak legelső előszavától fogva máig az államegyház dogmája mellett min­den időben szilárdul megmaradt. S ha ennek támogatá­sára nem tud is, mint különben szokott, bizonyítékokat idézni az ó- és ujtestamentomból, sőt belátja hogy az uj­testamentom és az apostoli egyház nagyon távol vannak a mi fejedelmi püspökeink és consistorialis alkotmá­nyunktól: ő azért, nem jő zavarba, hanem a maga mo­dorában hirdeti „hogy az ujtestamentom mértékét nem szabad alkalmazni a mi mostani empiricus egyházunkra, miután ebben azoknak száma, kik nem hajtottak térdet Bál előtt, oly kicsiny, hogy ezek nem igényelhetik ma­guknak a szenteknek kiváltságát, hogy pásztoraikat maguk válasszák." Elismerésre méltó naivsággal fejtegeti, hogy men­nyivel jobban áll az igazhitű párt ügye a fejedelmi egy­házuralom mellett, s hogy az sohasem fog annyira menni, hogy a hitvallásokat bolygassa, annyival kevésbé hogy eltörölje, mig egy synodalis kormányformától min­dent, még a legroszabbat is lehet várni. Ezen külső célszerűségi elv a legmélyebb kérdéseknél, ezen kis hitü­ség az igazság győző hatalma iránt, és ezen bizalom a támogató államhatalomhoz ismertető jelei az egész párt­nak. Bármennyit beszél is Krisztus meggyaláztatásáról, nem ismeri és nincs Ínyére a vértanúság. Bármennyire pompázik is az elvekkel, a célok nála föllebbvalók, s a célszerűség előbbvaló az igazságnál. S végül néhány szót az orthodox párt harmadik töredékéről, mely a két elsőhöz csatlakozik, azt közre­működésével támogatva, anélkül azonban, hogy olyan rendszeres képzettsége volna mint ezeknek. Ez az or­thodox dilettánsok nagyon befolyásos és jelenté­keny céhe, s köztük szellemére nézve a legtöbbet érő, a legkitűnőbb sophista-tehetség Stahl. Ezen emberek azok, kiknek az „Ev. Kirchenzeitung" bizonyos szellemdusság dicsfényét köszönheti, kik a modern képzettség sok nemű elemeivel hozzá csatlakoztak, s a kiket illet különösen a föntebbi megjegyzés, hogy az orthodoxia kezdetben a modern szellem mellékizével birt, a bölcsészet ékességei­vel pompázott s mindenféle mélyértelmüségbe burkolta be magát. Ezen világi szövetségesek, kiknek nagy része jogászokból állt, a megszületett igazhitüségnek tagadha­tatlanul nagy hasznára váltak." —- Azután igen mulatságos képét adja szerző Heng­stenbergnek, az Ur választott profétájának, ezen „üldö -zésben telhetetlen egyházi demagógnak", kinek két fő elve: kerülni minden összeütközést az államhatalom­mal, s megsemmisíteni a rationalismust minden áron, leirja az Ev. Kirchenzeitung működését, midőn kez­detben még csak tartózkodva kezdé még a hitetlenek üldözését s nagy erkölcsi vereséget szenvedett Neander tolla által; majd Strauss föllépte után buján tenyészvén a rationalismus, pantheismus, és hitetlenség, az aratásra gazdag tért talált, tekintélyének legfőbb fokát érte el, s kérlelhetetlenül törvényszéke elé vont és itélt el mindent, a hégeli bölcsészettöl Akens állatseregletéig. Azonban a szép idők elmultak s az egykor félelmes ellenség ma már legfőllebb unalmas. Szól Hengstenbergnek lelkiismeretlen eljárásáról, következetlenségéről, poltikai szolgaiságáról, képzetségéről és mostani elhagyatottságáról, (bizonyára nem érdemli meg a tárgy, hogy ennyit beszéljenek róla) s annál az eredménynél állapodik meg hogy „Hengstenberg nagyhangú profétasága nem egyéb jellemtelen ingado­zásnál a politicai servilismus és egyházi demagógság között". Ezen előzmények után megy át már szerző könyvé­nek tulajdonképeni tárgyára, kezdvén Strauss fölléptével. Azonban itt már nem követhetjük, miután eddig is sok tért vettünk igénybe egy szerény bemutatásnál. Hogy is­mertető közlése tárgyait miért nem inkább ezen tulajdon­képeni főrészből választá, oka az mert lehetőleg egészet akart adni, s a későbbiek nehezebben szakithatók el egy­mástól az összefüggés kára nélkül. Másfelől meg az is állott előtte, hogy arra nézve a kit e dolgok nem érdekelnek, ugy is mindegy, akár az előszóból mutasson be valamit, akár a zárszóból, a ki pe­dig érdeklődik ez iránt a mesterség iránt, az bizonyára

Next

/
Oldalképek
Tartalom