Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-18 / 33. szám

nak címeznek, aki a valódi életet nem ismerve, azt mered remélni, hogy ami ok- és körülmény -szerű, annak okvetlen létesithetőnek is kell lennie. Van nekem egy urambátyám, ki tős gyökeres magyar létére valóságos typusa fajának, ez 1861-ben iszonyatosan haragudott elébb reánk, határozatiakra, később az egész országgyűlésre, hogy semmitsem tettünk, ma meg nagyon haragszik a deakistákra, hogy valamit tettek. De ami legkülönösebb az egészben, az, hogy aki egyáltalában semmit sem tesz, sem az ország dolgaiban, sem maga körében, az az én urambátyám. Ezen urambátyámhoz hasonló emberek, sajnos, felesszámmal vannak hazánkban! S ily gondolkozásmód az, mely dolgaink jobbra változását leginkább gátolja. Részemről rég tulvagyok azon a koron, mely holmi ideális tervezgetésekben gyönyörködik és tiz évi lapszerkeztésem alatt ez a második eset, hogy javítási inditványnyal merek a t. közönség elé állani, most is attól tartok, hogy sokan lesznek közöttünk olyan urambátyám félék, kik valamint elébb iskolaügyünk jelen válságos viszonyaira nézve nézeteimet hallani ohajtották, s hogy ezeket nem közöltem, rám még meg is haragudtak. ugy most meg majd azért fognak boszankodni, amit e tárgyban mondandó vagyok, mert indolentiájokat felzavarom, s tervem kivitele munkát, hozzálátást kíván. De Isten neki! Én elmondom nézeteimet, ugy amint Isten tudnom adta, ha ki jobbat tud, álljon elő. „Si quid novisti rectius istis, candidus, imperti, si non: his utere mecum." Rég mondatott, hogy non scholae sed vitae: s azóta e fontos igazság minden nemzedékkel uj erősitést nyert. A haladó mivelődéssel mindinkább kedvesednek ama tudósok, kiknek a költő szavai szerint: „nagy a tudományuk, de kevés hozzá a vágott dohányuk," s mindinkább becsülni tanuljuk a reálitást, a gyakorlati életrevalóságot, és ahozképest van valaki tudományának és művészetének becse, amilyen eredményeket tud előmutatni a társadalomra nézve. Régen volt az, hogy az ember tudományát arról Ítélték meg, hogy milyen szórakozott az életben, s minél élhetetlenebb volt a gyakorlati téren, annál magasabbra helyezték tudományát. Ma ilynemű tudósok museumi ritkaságok s nem annyira híresek, mint inkább nevetségesek. Mai időben a tudománytól azt kivánjuk, hogy tanítson meg élni, ugy hogy ami nem életrevavaló, azt eo ipso tudománynak sem tartjuk. De ha ez életre akarunk tanítani, szükséges hogy tanításunk módját az életből merítsük. Bármennyire bámuljuk a porosz-német tanrendszert, hasztalan dolgot cselekednék, ki azt ugy, amint van, hazánkba átültetni akarná; mert ama rendszer azért idézett elő születése hazájában oly csodaeredményeket, mivel a porosz nemzeti életnek kifolyása levén, arra alakitólag, fejlesztőleg hatott, mig ugyanazon rendszer más nemzeti előzmények mellett eredmény nélkül, meddő maradna. Midőn Bach idejében Thun miniszter gymnasiumainkat porosz minta szerint alakította át, előre látható volt e fonák eljárás sikertelensége, nemcsak azért, mert a közmíveltségi épület rakását a tetőnél kezdte, nem levén gondja arra, hogy annak kellő alapja legyen a népiskolák korszerű átalakításában, de különösen azért is, mert annak megállapításában semmi tekintet nem volt nemzetünk geniusára, melyet nem ismertek, nemzeti sajátságainkra, melyeket kiirtani törekedtek és életszükségleteinkre , melyeket számba nem vettek. Az a haszna mégis volt hívatlan civilisatoraink ama fonák eljárásának, hogy amire öujószántunkból tán évtizedek múlva sem határoztuk volna el magunkat, azt kényszer folytán létesítettük, s tanereinket tán tehetségünkön felül is megszaporítottuk, s hogy megtanultuk, az egy célra működés áldását ismerni. Amit 1848 előtt senki lehetőnek nem hitt, 1850-ben a haza legnyomottabb körülményei között valósággá vált. Ereztük, hogy tanintézeteink fenmaraclása ránk nézve a lenni vagy nem lenni kérdése; és mivel komoly akaratunk volt mint nemzet létezni, lehetővé vált, amit nem hittünk: megháromszoroztuk tanáraink számát, megkettőztettük mindegyiknek fizetését és igy tulajdonképen hatszoros terhet vállaltunk, mert vállalni kellett, ha élni akartunk. Napjainkban ismét mindenki érzi, hogy tanügyünk válságos pontra ért, s hogy valaminek történnie kell, ha iskoláink hanyatlását, mond-