Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-08-04 / 31. szám

lommal kifejtett. Hibában szenved, bármi igaznak látszó alapot csúsztatott is alája mely az erőtleneket megcsalhatná. Lássuk rendre ezeket is. „Minden lelkész és tanitó tartozik a gyámintézetbe jövedelméhez arányban befizetni" B. szerint e pont kimondja a kényszert", azon elvet, melyet ö mint keresztyén pap Krisztásénak nem vall, nem is követ, mert — ugy mond — „Isten a jókedvű adakozót kedveli"' Itt B. összezavarja a személyi vagy individuális önkéntes adakozás foglalmát a társulati összlét természetéből önkint folyó köztartás vagy közkötelesség foglalmával. Hogy mi szerepet játszik a „kényszer'1

érzete az emberbaráti kötelességteljesítés erkölcsi érzetének határán belül; általában, hogy létezik-e erkölcsi kényszer is, mely az embert, a müveit embert humánus térre készteti, ennek ezuttali vitatása célunkon kivül esnék; de hogy Krisztus is ott, hol a morális kényszer nem használt, pbysicai kényszert is vett elő, mint argumentumot ad hominem, megtetszik azon eljárásából, miszerint azokat, kik a társulat, a közgyülekezet szent célját az Ur háza körül prostituálták, szent haragjában korbácscsal verte ki a templomból. Ily hatásos kényszert gyámoldánk érdekében ki sem használt még a végből, hogy Isten parancsa, az erkölcsi kötelesség teljesíttessék, de kérdjük B. úrtól: nem pendül-e meg keblében az erkölcsi kényszerérzet húrja, midőn Isten igéjéből ezt hallja: „egymás terhét hordozzátok, mindenekkel jól tegyetek, kiváltképen pedig a mi hitünk cselédeivel" Grál. 6 : 2, 10 Nem ez erkölcsi kényszer érzete hajtotta-e e.megyénket arra, hogy hitünk szolgáinak cselédeiről, a papi és tanitói özvegyek és árvákról való gondoskodás céljából a gyámolda intézetet per tot discrimina rerum elvalahára létesítse ? S miután létesítette, nem olyan társulati positiv közintézetté vált-e az, a minek további fentartását s ápolását a társulat saját közös érdekében, önkebelén belül élő tagjai közt positiv törvényekkel is eszközölni jogosítva és kötelezve van ? Mikor a n.-dobszai egyház templomot vagy iskolát közakarattal és közerővel állított, kérdjük, kihuzhatta-e annak terhe alól magát csak egyetlen tagja is a gyülekezetnek? A mi erkölcsileg lehetetlen, az büntetés nélkül tényleg is lehetetlen. Mert minden jól rendezett társulatnak, mely polgári positiv törvényeink szellemével összeütközésbe nem teszi magát, még ha létezési alapját nem par excellence erkölcsi motívum képezi is, sokkal inkább egyháztársulatunknak honi törvényeink — biztosította jogában áll oly intézetének fenállását, melynek alapja egyrészt a közelszegényedést gátló közönséges felebaráti szeretetből folyó kötelesség teljesítésén, másrészt ép azáltal s annak folytán társulatunk közjólétének felvirágoztatására törekvő nemes igyekezet végrehajtásán, és igy társadalmi közcélon nyugszik, saját kebelében élő tagjai közt még polgári törvények erejével is támogatott autonomikus positiv törvényekkel biztosítani; s midőn ezt teszi, nem legszentebb kötelességét teljesiti-e ? Innen önként következik, hogy a gyámolda egyháztársulatunknak közszükség érzetétől motivált közakaratának kifolyása levén, az ennek fentartása céljából a társulat közakaratát kifejező autonomikus törvények alól a társulat egy tagja sem vonhatja ki magát anélkül, hogy mint a társulat közös célja ellen működő a társulat kebeléből önként ki ne zárta legyen magát. A mennyiben már az intézet iránti kötelesség teljesítése anyagi teherrel jár, annyiban igen is minden lelkész és tanitó „tartozik" az intézet pénztárába fizetni. Mert a társulatot, mely az intézetet állította, lelkészek és tanitók képezik; a társulat vagyoni ereje, melyre az intézet fentartásának anyagi terhe nehézkedik, lelkészek és tanítok közt van megoszolva: önként következik, hogy a gyámintézet fentartása terhének emelése kötelességéhez minden lelkész és tanitó azon anyagi erő mértékének arányában, mely a társulat közvagyonából kezei közt van letéve, járulni a cél tekintetéből erkölcsileg, társulati viszonyánál fogva pedig egyházpolitikailag kötelezve, majd a társulat erre vonatkozó autonomikus törvényeinek hatalma erejével „kényszerítve" is van. Ez erkölcsi kényszer s társulati közkötelesség elvét fejezi ki az apostol I. Péter 4: 10 „a mint minden ember vette az ajándékot, azonképen sáfárkodjatok abból egymásnak." Hisz B. sem a magáéból adja azt, a mivel a gyámoldának tartozik, hanem a köztársaság azon vagyonából, mely ideiglenesen kezénél van letéve a célból, hogy sáfárkodjék abból. A társulat abból, a mi B. magántulajdona, sem erkölcsi kényszer, sem törvényes hatalom erejével nem vesz el semmit, megköszönvén, ha saját önkéntes „jókedvű adakozásiból a tartozáson felül nyújt valamit; de igen is kényszeritheti őt, hogy adja ki a társulatéból azt, a mihez annak társulati közakarattal megállapított célból igénye van; adja ki azt, a mit m. b. édes atya saját özvegye a árvái részére oly mennyiségben, mint a cél kívánta, ki nem adott s ki nem is adhatott, mert a közgyámintézet ez alapon, melyen jelenleg áll, még az ö életében nem létezett. *) Mert B. ur, özvegy édesanyja s árva testvérei segélyezésére művelt emberhez illő nemesszivüséggel csak azt fordítja, amit m. b. édesatyja a gyámintézetbe, ha ez már az ő életében ily alapon állott volna, beadandott, s ha beadandott, nem B. urnák, hanem a társulatnak tartoznék gondjai közé az özvegy és árvák részére letett alapítvány kezelése. De igy midőn özvegy édesanyját s árvául maradt testvéreit a társulat kebelén kivül gyámolítja, csak azt teszi, a mit a társulatnak kellene tennie, ha a gyámintézet alapításában édesatyja is részt vesz vala. *) Ali a régibb időkből is egy kisebbszerü gyámolda, melybe szinte jövedelemaránytg fizetett minden lelkész és tanitó, de oly csekély osztalékot nyújthatott, hogy a „közsegély" nevet alig érdemli.