Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-20 / 3. szám

esperes úr által lön bevezetve. A vendégek és hivatalos személyek, kik nemcsak hivatalos állásuknál, hanem s névszerint azon őszinte részvét és kegyeletnél fogva is, melylyel ezen sokat szenvedett egyházközség iránt viseltetnek, jelentek meg ez örömünnepen, az oltár előtt elfoglalták a számukra fentartott székeket. Ott láttuk ft. dr. Széká cs József bányakerületi és ft. Geduly Lajos dunáninneni superintendens urakat, a helybeli magyar és német gyülekezetek felügyelőit, gondnokait és presbytereit, a testvér főváros evang. lelkészeit és tanárait, sőt még a tiszai egyházkerület is volt képviselve. E díszes vendégkoszoru jelenléte által kétségtelenül meg lett cáfolva azon alaptalan állítás, mintha a helybeli szláv gyülekezet érdeke pártfogó és gyámolító nélkül szűkölködnék. A szives részvét ezen nyilvánulásából pedig meggyőződhettek a szláv testvérek, miszerint gyülekezetük biztos fennállása, virágzása és sikerteljes működése oly égető szükségnek tekintetik, hogy ha ezen gyülekezet nem léteznék, ilyet alapítani szoros kötelességének tartaná a magyar evang. egyház. Az istentisztelet fénypontja kétségtelenül az uj lelkész beköszöntő s nt. Stehlo Andor budai lelkész s esperességi képviselőnk igtató beszédje volt. Mert mig amaz azon fogadalmakról értekezett, melyeket ő maga s minden más egyházi tag az Úr oltára előtt tett, s mig ennek folytán felszólitá a híveket, hogy vallásáhozi hü ragaszkodás mellett békés egyetértés és testvéri szeretetben éljenek egymással, s ez által uj alapra fektessék a sok évi viszály következtében a végveszély szélére jutott gyülekezetet, ő neki pedig minden törekvésében gyámolói és segítői legyenek : addig ez az oltár előtt mondott remek igtató beszédében azon lelkesedésről szólt, mely Krisztusból kiindulván, a keresztyén egyházat megalapitá, későbben reformálta s közöttünk még jelenleg is működik, csakhogy nem ritkán téves irányban, mert mi felbuzdulunk ugyan a nemzetiség kérdésétől, fennen lobogtatják a nyelvi külömbségek zászlaját, s csak ezért buzog a mi szivünk, ezt a célt tűzi ki akaratunk; de megfeledkezünk a Krisztusról, megfeledkezünk az ö evangyéliomáról. S igy minden lelkesedés és buzgalom mellett nincs békeség, nincs öröm, nincs áldás. Felszólitá és kéré tehát az uj lelkészt, ki sok évi fáradhatlan működése által dús tapasztalatot szerzett az Úrnak szőlejében, hogy a szeretet és békesség evangyéliomát hirdesse mindenkorra, hirdesse azt örömmel és meggyőződésből, hirdesse azt a tótoknak tótul s ne ijedjen vissza a még mindig fenyegető veszélyektől. Az uj lelkész által mondott ima és áldás, valamint a gyülekezetbeli ifjúság karéneke után azon bizalomteljes reményben hagytuk el a szentegyházat, hogy azon viszály, mely annak kebelében az 1859. sept. 1-én megjelent nyilt parancs következtében elöidéztetett vala, örökre meg leend szüntetve. Máskülömben keserű fájdalommal telt el lelkünk, midőn tapasztalnunk kelle, hogy azon férfiú, kinek az ünnepély létesítésében legnagyobb része van, kinek önzetlen fáradozása és ernyedetlen buzgósága e gyülekezetet az erkölcsi sír széléről visszavonta s uj szebb, reményteljes életre ébresztette; midőn ezen érdemes férfiút, t. i. K u b in yi Ferenc, buda-pesti esperességi és pesti sláv egyházközségi felügyelőt a jelenvoltak közt hiába kerestük. Öt, ki agg kora dacára ifjú erővel működik vala ez egyház ügyeinek rendbehozása körül, e fáradság megtöré. Veszélyes betegség tartá öt távol s nem engedé, hogy a miért küzdött, a a protestáns egyházi autonomia ezen uj szép diadalát, a mai ünnepnapon szemlélhesse. Adja Isten, hogy ezen tisztelt férfiú a reá nehezedő bajt legyőzvén, nemsokára tovább folytathassa áldásteljes működését! Teöreök Gyula. A danán Inneni ág. hitv. ev. egyházkerületből. Azon férfiú, kit már régóta ugy tanult ismerni az egész haza, mint aki minden törekvését a közjó előmozdítására irányozza, főtiszt. Geduli Lajos, püspök úr, nagyon becses újévi üdvözlettel örvendeztette meg a keriiletbeli lelkészeket. F. évi január l-jén kelt pásztori körlevelében egy eszmét pendit meg, mely — mint maga mondja — régóta foglalkoztatja lelkét, és mely — mint mi mondjuk — ha valósul, számos özvegygyei és árvával fog még századok múlva is áldást rebegtetni a már akkor a föld keblében szunnyadandó főpásztor hamvaira. Léteznek ugyan az e kerületbeli esperességekben inkább csak némi csirái a biztosító intézeteknek, mint valódi özvegy-árva pénztárak. Most a főpásztor egy felszólítást intéz hozzánk, hogy alapítsunk egy intézetet az egész kerület lelkészi és tanári özvegyei fölsegélésére. A kerületben — ugy mint a felsőbb tanintézetek tanárait is beleszámítva, és e téren a patentalistákat sem zárva ki (hiszen előbb utóbb talán csak ezek is ismét vissza fognak hozzánk csatlakozni) mintegy százan vagyunk. Ha mindenikünk évenkint 10 o. é. frtot fizet, egy központi egyházkerületi özvegy-árva pénztárba, 1000 frt álland évenkint rendelkezésünkre. Osszuk el ez összeget az özvegyek, illetőleg, a hol özvegy nincs, az árvák közt, ugy azonban, hogy egyelőre egy-egy özvegy 200 frtnál többet ne kapjon, a fölösleg egy tartaléktöke alapítására fordittassék, melyre egyébiránt különben is p. o. egy tized részét az évi jövedelemnek lehetne szánnunk. És nem volna-e joggal remélhető, hogy találkoznának saját körünkön kivül is kegyes lelkek, kik ez istenes vállalatunkat ajándékokkal, végintézeti hagyományokkal stb. gyámolítani hajlandók lennének ? Ez volna kérülbelöl magva a minél rövidebben s egyszerűbben szerkesztendő alapszabályoknak. Ez előterjesztés után felszóllittja a főpásztor a lelkészeket, hogy ez ügyre vonatkozó észrevételeiket vele közöljék. Midőn egyházi életünk köréből ez örvendetes mozzanatot köztudomásra juttatni szerencsénk van, nem marad egyéb hátra, mint hogy Isten legjobb áldását kívánjuk e nemes kebelből eredt indítvány sükerére. Vajha a kimondott ige minél előbb testté válnék, hogy szolgálna ez is a szegény lelkészözvegyek és árvák nyomorának egy kis enyhítésére. Fog pedig ez intézet létesülni, csak akarnunk kell. Akarjunk tehát! —i — s*