Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1867-06-16 / 24. szám
fölött összekulcsolva, ez alatt a hang is tanitó es szenvedély nélküli volt. A művészi szavalás, vagy mi, csak a bevezetés után kezdődék. Tagadhatatlan, hogy a szemre és fülre nézve ennél valami kedvesebbet és bajolóbbat már képzelni sem lehet; hogy mennyi erő és igazság volt a szavak tartalmában, arról nem szá* molhatok. Minden mozdulat kerek, határozott és bevégzett volt, a nélkül, hogy az előadás folyékonyságának, természetes menetének és nemes jellemének valamit ártott volna. Néha, rövid időre, a szavaló kezét könyökben meghajtva, azon fesztelen könnyedséggel és finom bizalmaskodással, mely a franciának sajátja, a szószék párkányára támaszkodék le kissé dőlten, s ilyenkor a közönség egy része felé oldalt és háttal esett. Egyik kéz a jobb, magában ritkán használtatott, leginkább csak akkor, midőn a szónok az állításoknál és az indulatok kifejezésénél gondolatainak élesebb kinyomatot akart adni, s ilyenkor és a jobb kéz gyors és határozott mozdulata által rendkívüli súlyt nyert a kimondott ige. A lelkész a legszenvedélyesebb és legmagasabb hangról pillanatnyi megszakítás által és pár másodpercnyi szünet után képes volt közvetlen és minden átmenet nélkül leszállani a legnyugodtabb és leggyöngédebb hangra, de ugy, hogy a két szélső fok hangjai egy kellemes összhangot képezve feleltek meg egymásnak, mint ezt jeles színészek előadásainál lehet olykor-olykor tapasztalni. Ez mindössze csak 2-szer történt, s a hallgatók érdekeltségét és feszültségét a legfelső fokra csigázta. Az egész test előre és hátralépett a szószékben a szükséghez képest. A szószék külső párkányába a kezek soha sem kapaszkodtak, legtöbbször nem is érintették a szószéket, de a szószék párkánya a nagy biblia számára sokkal szélesebb is, hogy sem külső szélére a kezeket kinyújtani alkalmas lenne. Mind a lelkész, mind a kántor ívrétü bibliából, mely a templomban áll, olvastak, s azt használat után az ülőhelyre tették le. A szónoklat egy teljes óra hosszáig tartott, s a mi a külsőt illeti, ez volt minden hibája. A közönségben némelyek egy óra felé már fölkeltek ülőhelyeikről, és lassú nesztelen léptekkel elhagyták a templomot, noha egyéb, kéntj a mennyiben az arcvonásokból Ítélni lehetett, ugy látszék, hogy mindenki nagy figyelemmel és gyönyörködve hallgatá a papot, ki kétségen kivül a közönség kedvence. Kijövetkor a templomajtóban alamizsnaszedők állottak, schweizi alakú zacskókkal; egészen uri öltözetű emberek, nyilván nem a legutolsók közül valók, ámbár külföldön az alsó és középrend ü osztály öltözködési módja közt, ünnepies alkalmakkor, nincs oly szembetűnő nagy külömbség, mint nálunk Magyarországon. Szeremlei Samu. (Folytatjuk.) KÖNYVISMERTETÉS. „ Templomi szent hangzatok1 1 (Elö- s utójátékok) templomi használatra valláskülömbség nélkül, minden hitfelekezetü orgonisták számára orgonára szerzé, összegyűjtötte és alkalmazta Zágonyi György kun-szent-miklósi ref. orgonistu-kántor. Pesten nyomatott Emich Gusztávnál. Nem célom e jelen „Templomi szent Hangzat" cimü munkának bővebb birálgatásába bocsátkozni, feleslegesnek tartom azt, miután e becses lapok hasábjai nem arra valók, hogy azt hangjegyekkel megtöltsük, de szükségtelennek is tartom, miután szerző egész őszinteséggel előszavában maga bevallja, hogy épen ezen általa kiadott elö-utójátékok gyengék, annálfogva én ezen munkának csak használható vagy használhatatlanságáról kívánok némi tájékozást nyújtani az érdeklett közönségnek, mert szerző előszavában ugyis„wagyon használhatóknak nyilvánitja.u Én teljességgel nem oszthatom ezen nézetét szerzőnek, mert van ugyan eset rá, hogy valamely zeneműben az eszme szegény, de a művészies kidolgozás által használhatóvá válik, de annál számtalanabb példa mutatja azt, hogy az eszmeszegénység, párosulva a legvastagabb tudatlansággal, a legszomorúbb képét mutatja az illető készültségének. — Én nem akarom e müvet sem eszmeszegénységi, sem kidolgozási tekintetben bírálgatni, egyedül mint fentebb is emlitém csak azoknak használhatóságáról kívánok némi tekintetben szóllani. Szerző megemlíti könyve utolsó lapján, azon egyének neveit, kiknek müveit átvette s oltalmazta: Bertini, Bartalus, Czerny, Cramer, Egressy, Gressler, Mozart, Scarlatti, Vohlfart, s ha e neveket tekintjük is, már körülbelől fogalmat szezezhetünk azon szellemről, mi e munkát átlengi; de nemcsak tájékozhatjuk magunkat, söt nyiltan kimondhatjuk, hogy azon munkába lehetnek ugyan szép gondolatok művészi kidolgozással párosulva, de hogy megfeleljenek azon célnak, melyet szerző kivánt legyen elérni, semmi esetre nem teljesült. Ha a fentebbi jeles zeneszerzők ezen müvei ott a honnan azt szerző kiszemelte, gyakorlati tanulmányul tapintatos vezetés mellett a kivánt célnak teljesen megfelelnek is, de ezen gyűjteményben, a mely „szent hangzat" cimen templomi elő-utójátékokat, nem pedig zongora gyakorlati darabokat kell hogy tartalmazzon semmi helye nincs; de nem is a végett Írattak azok, hogy templomi elö-utójátékok gyanánt, főleg prot. templomban használtassanak; nem e téren vívták ki az illető zeneszerzők a nagyérdemű közönség elismerését s egyedül Mozart az fentemiitett szerzők közül, ki e téren is kitűnt. Önként felmerül most már az a kérdés hogy ily kitünö egyének munkáiból szemeltetvén ki ezen „Templomi szent Hangzat" cimen kiadott elő-utójátékokat tartalmazó munka, miként lehessen az gyenge ? s használhatatlan ? A hol gyengeség fordul elö, az szerző s kiadó szerzeménye, ki e téren még nagyon is kezdeményező szerepét játsza; mert a fentebbi zeneszerzők nevei kezeskednek, hogy munkáikban
