Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-16 / 24. szám

házába vágyék, s valahányszor azt jó magaviseletével megérdemli. Igy lehet valódi lelki öröm okozójává a gyermekre nézve, midőn hallja : „Menjük fel az Ur házába s igy lehet ezentúl a templomlátogatás rá nézve jutalom és boldogság, nem pedig unalom és csapás, mint eddig volt. Csupán arra kell vigyázni, a mit a jutalom természete követel, hogy t. i. az kiérdemelt és ritkán előforduló legyen. Most pedig térjünk vissza Oratorie-ha. A mint a gyermekek eltávoztak, a közönség sürüen kezdett gyülekezi. Számozott és névfelirással ellátott széke senkine k sem volt, de ugy látszék, még rendes ülőhelye sem, mert mindenki ott foglalt helyet, hol legközelebb és legalkalmasabbat kaphatott; férfi és nő, öreg és fiatal vegyest, és tarkázva. Déli 12 óráig a földszint egészen megtelt, a karzatok azonban jobbára üresen maradtak. A hallgatóság egészen az úri osztályból látszék lenni; szegényes öltözetű embert, minőt az utcákon ma is akár hányat láttam, a közönségben nem tudtam fölfedezni. S ezt bátran állithatom mind azon helyekről, hol külföldi utain alatt megfordultam, hogy a templomi közönség általában a jobb móduakból kerül ki, s a nemzeti egyháznak épen a középosztály a leghatalmasabb támasza, mely nálunk a mennyiben létezik, valami különös divatnál fogva, műveltségébe tudja be, ha az isten házát szánt szándékkal kerüli. A templomban fel s alá az egyházfi jártkelt, egy feketében öltözött fiatal ember, kinek jobb válláról rövid piros szalagon ezüst rojt nyúlt le mintegy a könyékig. E férfival a közönségnek egyik vagy másik tagja olykor halkan szót váltott. Akinek énekeskönyve nem volt, annak ezen egyházfi, vagy egy nő, ki a könyvek osztogatására látszék rendelve, egész előzékenységgel s minden felszólítás nélkül helyébe vitte a zsoltárt. Az e'nekes könyv, mely a templom különböző helyein s még a karzatokon is, sok példányban van szétrakva, leginkább 16-odrétü kicsiny alakban forog kézen. Csudálatos, hogy ismét egy kitérést tegyünk; miért nem nyomattak már régen nálunk Magyarországon ily kisded alakú zsoltárokat, melyek a kézben vagy zsebben hordozásra legalkalmasabbak? Ha az öregek számára lehetett és hasznos volt nagy formában kiadni az énekeskönyvet, miért nem .adták ki az ifjak és középkorúak számára kis formában ? Hiszen végtére is az emberiségnek nagyobb része az, melynek ép szeme van, s melynek szükségleteit mind kegyeleti mind üzleti szempontból tekintetbe kellett volna venni, és kielégíteni. Jó lesz e körülményre az uj énekeskönyv kiadása alkalmával figyelmezni. Az istenitisztelet azzal kezdődött, hogy a kántor, egy 50-es barna férfi, felállott az alsó szószékbe, s egy éneket nevezett meg, mely a 19. zsoltár („Az egek beszélik") dallamára énekeltetett. E szószék a lelkészi kathedra alatt esett, olyan elhelyezési arányban, minőben a debreceni főiskola imaházában az alsó szószék áll a felsőkön. Az ének kijelöltetvén, a jobb felől eső karban megzendült az orgona, s a kántor kezdése mellett két vers elénekeltetett, mialatt az egész gyülekezet ülve maradt. Ezután bibliaolvasás és ismét ének következett, ezen ismeretes melódiára „Szeretem és áldom az Úr Istent." Az ének buzgóan volt énekelve, de semmivel sem szabatosabban, mint nálunk Magyarországon valamely nagyobb egyházban, péld H.-M.-Vásárhelyen. Elvégződvén az ének, a lelkész teendője kezdődött, kinek helye a kántor feje fölött lévő szószékben volt. A mint ide lépett, arcát, arról az oldalról, mely a közönség felé esett, tenyerébe hajtva eltakará, s a szószék egyik szárnyára a fal mellett magános ima végett leborult. Majd leült. Aztán egy pohárból, melyet a szószék párkánya alatt lévő polcra tett vissza, minden genirozás nélkül vizet ivott. Öltözete fekete fénylő selyemből készült bő felöltő volt, Kálvin-öltöny szabással és lobogó bő ujjakkal. Elől a nyakban voltak a Mózestáblácskák, melyeket itt a többi vallásfelekezetü papok is viselnek, különösen pedig a szerzetesek, kiknek roppant sokaságával lehet az utcákon minduntalan találkozni, ez utóbbiak Mózes táblácskái azonban fekete lustre vagy orleans szövetből van készítve, a széleken körüs-körül fehér tüdzéssel. A lelkész deli termetű, mennyire kivehettem, igen szabályos arc vonalú, s bámulatos hajlékony és terjedelmes hangú egyén volt a 30-as évekből. Képe egészen borotvált volt, (a párisi mívelt világ borotvált kép nélkül még mindig nem képzelheti a gentlemant), arcvonásai, miután a szószék menyezete a rosz világítás következtében rám nézve legtöbbször árnyékban tartotta, igen kevésszer s csak egy-egy pillanatra voltak láthatók. Az imát könyv nélkül mondá, s oly lassú hangon kezdé, hogy azt én sem voltam képes tisztán hallani, ki pedig az átellenes első emeleti karzat legszélső padján ültem, s a lelkészhez közel estem. A hang azonban fokonként emelkedék, s csakhamar egész terjedelmében kifejlődék. A két kéz, a mell alatt összekulcsolva, a szószéken nyugvék. Midőn az érzelmek fokozatain emelkedve, a hang a legnagyobb magasságot és erőt elérte, a kezek gyorsan széttárultak, de csakhamar ismét összekulcsolódtak a mellel egy magasságban, s folyvást ezen helyzetben maradtak, mig csak a könyörgés tartott. A pap arcát környező félhomály, a test ezen részét rám nézve mintegy titokteljes fátyolba tartotta, ahonnan csak a két szem ragyogott elő, melyek, ugylátszik, merően és állandóan fölfelé voltak irányozva. A pap arca, mennyire kivehettem, ünnepélyesen nyugodt volt, s az érzelem teljétől mintegy átszellemülve látszék, jobbra és balra soha nem mozdult. Az egész test is merően állott, s csupán egyszer lépett hálra, midőn a karok kitárultak. A prédikáció elmondása oly művészettel és ihletettséggel párosult, s az egész külső előadás oly tökéletes és bevégzett egész volt, mi rám majdnem kápráztató meglepetést gyakorolt, miután ily hibátlan és ragyogó szónoklatot nemcsak templomban nem, de soha ^színpadon sem hallottam, ámbár olykor-olykor jó szavalókat (ezek közt fígressyt is) volt alkalmam látni és hallgatni. A kezek sokáig mozdulat nul nyugodtak a szószéken, majd lebocsátva, és