Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-09 / 23. szám

Lépjenek ki a nazarénusok a nyilvánosság terére, adják elő vallásos institutiójukat s célzataikat, s ha a társadalom azokat magára veszélyeseknek nem találja, ám kövesse, a ki akarja. De mig ugy vannak, amint vannak, az államnak nemcsak joga, hanem kötelessége is arra kényszeríteni őket, nemhogy vallásos nézeteiket megtagadják, hanem hogy a polgári teendőkre nézve valamely bevett insitutióhoz szabják magokat. Meg kell gondolnunk, hogy nálunk az egyházak vezetői, a papok nemcsak egyházi hivatalnokok, hanem állami teendőket is végeznek, amennyiben az államhatalom ezekre bizza az anyakönyvek vezetését. A. papok irják be a házasultakat, szülötteket és megholtakat. Az állam e teendőket a papokra nem csak azért ruházta át, hogy a lakosok számát evidentiában tartsa, hanem hogy amikor akarja, mindenkor megtudhassa, kik esnek katonai sorozás alá. Kérdjük már most, a nazarenusoknál, kiknek nincsen papjok, ki fogja e teendőket végezni? Vagy egyátalában hajlandók-e ők ily törvényes összeiratásnak magokat alávetni? Bizony pedig az állam e tekintetben az Ő kedvökért kivételt tenni nem fog, sőt a másfelekezetü polgárok jogosan követelhetik, hogy ilyes kivétel ne is történjék, mert a mennyiben az ő fiaik nem katonáskodnak, mi nekünk kellene ő helyettük is katonáskodni, ami sem nem méltányos, sem nem jogos. Mivel az anyakönyvbe való beiratásnak okvetlenül meg kell történni, az államhatalom, véleményünk szerint, alig találhat jobb expedienst, mint ha a nazarenusokat a törvény egész szigorával arra kötelezi, hogy halottjaikat és szülöttjeiket azon egyház anyakönyvébe Írassák be, melyhez ők vagy illetőleg őseik tartoztak. A beiró pap pedig jogosan követelheti, hogy a nazarenus, aki különben semmi más kötelezettséggel sincs iránta, minden ily beírásért legalább azt a díjt fizesse le, melyet ő saját híveitől ilyes alkalmakkor kapni szokott. Csak még kevés türelmet kérünk e tárgyban t. olvasóinktól. Lapunk mult számának belföldi rovatában a bács-baranyai ref. egyh.megye közgyűlési tudósításában szó van a nazarenusokról, különösen ama végzésről is, melyet rólok az imént emiitett e. m. közgyűlése hozott Mi saját részünkről egészen helyeseljük azt, hogy az egyházmegye kimondotta, miszerint a nazarénusok ellen egyházi kényszert nem kell használni, de már azt roszalnunk kell, hogy a világi hatóság tisztán vallási ügyben, milyen a keresztelés és egyházi temetkezés, beavatkozásra van felszólítva, sőt hogy a világi hatóság még erőszakkal is kényszeríti a nazarenusokat tisztán vallásos teendők végzésére. Tudjuk, hogy egy francia közmondás szerint „l'appetit vient en mangeant," az étvágy evés közben jő meg. Ha tehát az államhatalom a vallásügy terén szabad szellemet tanúsít, ne szólítsuk azt fel, hogy tisztán vallásos dologba mások ellen a mi javunkra avatkozzék be. Mert meg lehet, hogy majd később felszólítás nélkül is be fog avatkozni mi ellenünk a mások javára. Ha államnak joga van azt követelni valakitől, hogy gyermekeit megkereszteltesse és halottait egyházilag temettesse el, akkor jogosan jelölheti ki azt is, hogy melyik egyház szertatása szerint kereszteltessük gyermekeinket, és temettessük el hallottainkat; mert amaz nem kevésbé vág be a vallás benső lényegébe mint emez. Csak ezeket akartuk megjegyezni a fentebbi cikkre a nazarenusokról. Lássuk már most a másik cikket. Vallási mozgalmak Angliában. A mult héten az angol parlamentben érdekes vallási vitatkozások fordultak elő. Derby lord a felsőházban jelentette, hogy királyi bizottmány neveztetett ki, mely vizsgálat alá vegye a ritualisták — igy nevezik két év óta a puseistákat — vallási gyakorlatait, miután az angol egyházban a szertartások már nagyon sokfélék kezdenek lenni. A bizottmány feladata, vizsgálatát az isteni szolgálat minden részeire kiterjeszteni. Mielőtt e tárgyhoz hozzászólanánk, némi észrevételeket kell tennünk. Az angol vallással ugy van a dolog, mint az alkotmánynyal, melynek lehetetlen volna szövegét adni, miután teljesen nem is létezik. Szakadatlan sora az a chartáknak, leiratoknak, parlamenti actáknak, melyek gyakorlatba mentek át. Ugy van a protestantismussal is. Anglia nem fogadta el egyszerre sem Luther, sem Calvin, sem Zwingli tanait* Eleinte megelégedett, hogy a katholicismus ellen intézte támadásait, megtagadta a pápa suprematiáját, aztán kiküszöbölte egyik vagy másik dogmát, amint épen érdekökben volt azoknak, kik a kormányon ültek. Ami azonban a szer-