Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-06-09 / 23. szám

nek bizonyulván be, mint ök az első látszatra hitték, lelkiismeretükkel sehogy sem férne össze, érdemökön felül jutalmat elfogadni. — Ezen, a mai reális irányú korszakban, minden esetre ideális önzéstelenséget nem általános utánzásul hoztuk fel, hanem csupán annak bizonyítására, hogy ily idealismus szükségképen csak magában szép és magasztos morálban gyökerezhet. Egy további intézményök a népünknél annyira szokásos káromlásokat teljesen megszűnteié; erre vonatkozólag mondá nekünk egy alkalommal egy katholikus pap: „Hisz a katholikus vallás sem parancsolja a káromkodást!" — bizonyára nem; de midőn már a legalsóbb néposztályok szükségesnek látják, ezen erkölcstelen szokás ellen saját kezdeményezésűkből intézkedni, nem ébresztheti-e ez fel bennünk azon hiedelmet, miszerint papjaink a kevésbé lényeges külsőségekre pazarolt gond mellett nem méltatják kellő ápolásra a sokkal szükségesb erkölcsi emelést és nemesítést ? és ez esetben indokolható-e a népnek az önsegélytöli eltiltatása, s a mi több — az e miatti üldöztetése ? Ismételjük, nem akarunk a nazarénusoknak föltétlenül apologiát irni, és ezt bebizonyitandók, megemlékezünk az ellenük emelt vádakról is, melyek, mellőzve a bűnnek mondott szabad feszegetést, leginkább abban pontosulnak össze, hogy egész rendszerük nem egyéb a communismusnál, mely vádat azonban eddig tudtunkkal még nem sikerült senkinek bebizonyítani. Mint minden üldözötteknél, náluk is nagy mérvben mutatkozik az összetartás, minek egyik folyománya a szegényebbeknek a tehetősebbek általi folytonos segélyeztetése, — s mi ugy hisszük, hogy ezen körülmény szolgáltatta a vádat a communismusra, mely utóbbi azonban eddig a vallástól külön jelentkező társadalmi mozgalomnak tűnvén fel, még ha ezen esetben is jelen volna, a valláson kivül hinnők okait keresendőknek. Az elmondottakkal csupán azt kívántuk kiemelni, mily károsak az efféle középkori gondolatmegszoritások, a jelen eset is példát szolgáltatván reá, hogy azok a mindenütt kisebb-nagyobb mértékben meglevő roszszal sok jót és életre valót nyomnak el. Erkölcsi s szabadelvű újítások, melyek a tulajdonképi nép kebeléből származnak, önsegélyképen nyilatkozván, rendesen oly súlyos társadalmi kórnak tünetei, melyek szabad lefolyását elfojtani már államférfiúi szempontból sem ildomos, a humanitással pedig épen homlokegyenest ellenkezik. A jó és rosz küzdelme mindig fog tartani; de hogy mi, korlátolt eszünkkel, a valóban jót megkülönböztethessük, első föltétel, hogy a szabad fejlődést minden irányban biztosítsuk, mert csak igy fog a salaktól előbb utóbb megtisztulva, az igaz ós jó a maga teljes fényében tündökölhetni. Különben vallásügyi miniszterünk szabadelvüségének már eddig is annyi tanúságát adta, miszerint méltán elvárhatjuk tőle, hogy az ez irányban alkotandó törvényjavaslatoknál , minden szűkkeblű felekezetesség száműzésével a legkorlátlanabb szabadelvüség és humanitás lesznek az egyedüli vezérelvek. ö—«, Világért sem akarunk mi itt e cikket átlengő szabadszellemüség ellen kardoskodni. Mi s ugy hisszük, általában minden protestáns ember, az egyéni meggyőződés szabad nyilvánithatását tekintjük legfőbb jónak mind a politika, mind pedig a vallás terén. Itt korlátot vonni nem áll ember hatalmában, s épen azért nem is szabad. Igen helyesen mondja Constant Benjámin: „Ha valamely birodalomban hiísz vallást tűrtünk, még semmit sem tettünk a huszanegyedik vallás híveiért. Azon kormányok, melyek ugy vélekednek, hogy elégséges tág kört engedtek a kormányzottaknak, midőn szabadságot adtak nekik, meghatározott mennyiségű vallások közül választani, hasonlítanak azon franciához, ki bizonyos német városba érkezvén, melynek lakosai olaszul akartak tanulni, szabad választást engedett nekik a bask s az alsóbretagnai idiómák között." Hogy a nazarénusok Istent a magok módja szerint tisztelhessék, e szabadságot tőlük senki meg nem vonhatja és józan politika azt nem is akarhatja, mert sok századok öszhangzó tapasztalata szerint semmi sem hat a polgárok erkölcsi újjászületésére jótékonyabban, mint uj secták keletkezése, melyeknek tagjai rendszerint uj vallásnézeteiknek életrevalóságát azzal iparkodnak bebizonyitni, hogy a régi hit mellett maradottaknál buzgóbbak, tisztább erkölcsüek, vallásuk tanait az életben hathatósabban érvényesitik és a gyakorlatba is átviszik. De az európai keresztyénség helyzete olyanszerü, hogy itt, még a legszabadabb államban is, ha valamely uj felekezet szabadon akarja gyakorolni vallását, megkívántatik, miszerint az uj secta saját confessióját, vagy ha ugy tetszik hitbeli programmját nyilvánosság elé hozza, s létezése alapelveiről magának az államhatalom is tudomást szerezhessen. Várhatni-e a nazarenusoktól, hogy ők ilyes programmal valaha a nyilvánosság elé lépnek ? Ha igen, ugy lételök az állammal szemben biztosítva van, de csak akkor, ha ez megtörténik. Ott áll továbbá minden vallásban a dogmák mellett, ezektől csaknem elválaszthatlanul, az institutio. S valamint az államnak, feltéve még azt is, hogy kebelében a szabad vallásgyakorlat minden korlát nélkül uralkodik, épen semmi joga