Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-26 / 21. szám

Kétségtelen biztossággal tudom, hogy a jelen század elején Angliában is igy volt. Carlyle Tamás, Mill Stuart János és Hamilton Vilmos iratait olvasva 1820 tájáról*) az ember arra a gondolatra jön, hogy mégis sok hasonlóság van a mi nemzetünk értelmi világában az angoléhoz, s akaratlanul is bele ringatja magát azon édes reménybe, hogy a mint ott is sikerült egynehány kitünö irónak olyan mozgalmat támasztani, a melynek ma egy munkás, mozgalmas, tevékeny , s mondhatni gazdag irodalom az eredménye: ugy nálunk is lehetséges volna az, legalább nemzetünk számához aránylag. Föl kellene tán verni a nemzet hiúságát, hogy a gondolatok vilagában is szép volna valamely vívmányt saját nevéhez kötni, (mert ha egyik vagy másik irónk, mint kitünö philosophus, említtetnék a berlini, vagy jénai, vagy heidelbergi tanszéken : bizonyos, hogy nem haboznánk vele kevélyen dicsekedni) példákat kellene felhozni, hogy az a kitünö Mill, a kinek államtani, gazdászati, és társadalmi müveit most annyi érdeklődéssel tudja olvasni: a philosophia tanulmányozása által emelkedett oda, a hol most áll, Angolország élő legnagyobb írójává. Vagy mit én tudom ? mit kellene, de elég annyi, hogy igy nem maradhat, s hogy már nagyon sokan kimondották, hogy igy nem maradhat. — Nem hiányoztak, és ma sem hiányoznak a kísérletek itt nálunk sem, de sok az oka, hogy kevés eredménynyel. Erdélyi János „A hazai bölcsészet jelene" cimü füzetében elmondott egynehányat ezek közül, akkor olvasták is, ki is mondták rá, hogy „helyesen van, ugy van, igaza van," de ma épen azon az állásponton állunk, a melyen akkor álltunk, s most is nemzeti bölcsészetről álmodoznak némelyek, s beszélnek a német bölcsészeinek a magyar észjárással egybeférhetlenségéröl etc. s eszökbe sem jut, hogy, ha magyar bölcsészetet akarnánk teremteni, de olyan magyar bölcsészetet, a mely a tudományban lépést képezzen : akkor elöször is föl kellene magunkat küzdeni a tudomány azon fokára, a hol az áll, s az azután következő lépés, melyet mi tennénk : már nevünkkel volna kapcsolatban a történelem előtt. Mi édes volna pedig ez ! mennyivel büszkébben mondaná a magyar ember egyik-másik philosophusáról, hogy ,,a magyar Aristoteles," „a magyar Kant" stb. mint mikor poétáit hasonlítgatja az idegenekéihez! íme a kitünö történetíró Horváth Mihály is ilyenforma gondolatokkal foglalkozhatott oda künn, mig a „Huszonöt év Magyarország történetébél" cimü munkáját irta, csupán azzal a kis külömbséggel, hogy ö szerinte már némileg meg is van az, a mi Erdélyi János, s utána mindenki véleménye szerint, még csirájában is alig fejlik. Ime azt írja az emiitett kitünö hitoricus (Huszonötév n. kötet 25—26 1.) „Ha igaz, hogy csak azon nemzet dicsekedhetik bevégzett és szoros értelemben vett nemzeti irodalommal, melynek önálló philosophiája van : ugy hazánk már jogosan tulajdonithatott magának nemzeti irodalmat. (1840-röl szól.) Nem volt ugyan még bevégzett ezen irodalom, mert befejezett philosophiával még nem bírtunk; de ez már örvendetes fej*) Nagyon derék, és érdekes munka e tekintetben Masson Dávidtól „Recent britishphilosophy." London 1865. lésben mutatkozott. Bölcseletünk megszűnt viszálya lenni a külföldi, kivált a német speculatv philosophiának, s magát teljesen emancipálta (!) önállóságra emelkedett. Voltak ugyan még néhányan tudósaink közt, kik tanulmányaikat német egyetemeken végezvén, a németországban kedvelt s e korban teljes virágzásban levő, szőrszálhasogató speculafiv bölcseletnek, különösen Hegel érthetetlenségig homályos rendszerének barátai, ezt nálunk terjeszteni igyekeztek. S már attól lehetett tartani, hogy e ködös speculativ bölcselet s vele együtt a felhőkben kalandozó idealismus az iskolák tanszékein nálunk is túlsúlyra jut, böleseleti tudományosságunk nagy hátrányára." — Sokat lehetne irni e néhány sor elemzésére, de célomtól messze vezetne; csak annyit kell megjegyeznem, hogy sajnos! de ma huszonhét év után sem szólhatunk igy bölcsészeti irodalmunkról, mert az összes oly csekélység, hogy idegen nyelvre fordítva alig találnának egy-egy uj gondolatot a nagyobb nemzetek irói a mi nálunk született, és életre való. Ha csak azon nemzet dicsekedhetik bevégzett és szoros értelemben vett nemzeti irodalommal, melynek (ha nem is önálló, de mégis csak) philosophiája van: akkor mi valóban dicsekedhetünk, mert vannak ugyan bölcsészeti dolgozatok nálunk, de olyan, mely nemcsak a mi tudásunkat vitte volna előbbre, egyátalában nincs. Horváíh Mihály utólag kifejezett óhaja (melyet azonban tán már korábban is táplálgatott) teljesült: a német philosopphiák közül egyik sem vert valódi, erős gyökeret nálunk — s tán innét foly, hogy oly kevéssé gyarapodtunk, s akkor mi is mondhatjuk, hogy: bölcseleti tudományosságunk nayy hátrányára. Más ok van azonban még e mellett, a mi sokkal komolyabb arra, hogy nem fejlődik semmi e téren nálunk, s minden kezdő teljesen uj s másnemű előtanulmányok útján jut a tudományhoz, s igy a bölcsészet története a mai korról is ép oly szakadékosan fog szólni, mint a régiről, melybe oly gondolatgazdag irónak is, mint Erdélyi János, csak nagy nehezen sikerül némi szerves összefüggést vinni, s ezt is csak ugy, ha minden philosophus külföldi mestereit teszi egybekötő szálakká. — Ennek az oka a nagy közönyösség egymás munkái iránt, s némi részben általában a tudomány és igazság iránt is. Egymásután jelennek meg a különböző irányhoz tartozó dolgozatok, a nélkül, hogy egy-egy derekasabb harc fejlődnék, s ez által mindenik fél mélyebben férkeznék tárgyához. Ha bírálják az irók egymást, akkor is semök, sem a közönség nem tekinti, azt azon szempontból, a melyből kell, t. i. hogy az az igazság keresése, hanem azonnal mellékes, magán indokokat keresnek*) A kritika általában rendkívül hálátlan foglalkozás nálunk, pedig a nélkül semmire sem megyünk még a leggyakorlatibb ismeretek közt sem, hagyján a gondolatok világában. Mint *) Némi szégyenérzettel vallom be, hogy épen most is asztalomon van egy philosophiai munka, mely compendium-szerü forrásokat nevez meg, a melyek után készült, s én csak egy forrásnak néztem utána, s már láttam, hogy a mű sok része egyenes fordítás, s imitt-amott olyan, hogy az eredetitől egészen eltérőt mond, holott szembeszököleg látszik, hogy szóról szóra azt az értelmet akarja adni: s én, félreértetéstől tartva, még sem vagyok elég erős szólni.