Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-12 / 19. szám

van ? S midőn a kérdezett elmondta a szokott feleletet — azonnal megszűnt a censura — s megtörtént az ajánló referata. Más egyházmegyében volt vagy négy-öt ifjú felszentelendő pap- és a tractus ezek egyikét nevezte ki censornak, a ki egész gravitással felmenvén a szószékbe megcenseálta tanulótársait s azután mindnyáját — s köztök természetesen magát is ajánlotta a felszentelendök közé teendő felvételre. Ezekhez ugy hiszem nem kell commentár. 2. A köz szent zsinati vizsga is valóságos r á t á s szemfényvesztéssé változott s elvesztette komoly méltóságát — el régi jelentőségét. 3. A püspök és esperesek tömérdek zsinati teendőik miatt nem vehetnek részt a vizsgálatban, holott a XCIIL canon világosan kimondja, hogy a püspök: ,.Disputationi ipsémét praesideat Candidatos jam satis superquae examinatos, una cum s e n i o r i b u s, quinam illorum sacro munere digni, quinam vero indigni sint, accurate cens e a t. 4. A püspök- és espereseknek nincs ez ajánlott papjelölti vizsgán kivül kellő eszköz kezében a facultas tudomány tisztaságát és sáfárkodás helyességét ellenörzeni. 5. A tanárok, kik a két-három együtt töltött év alatt önkénytelenül kifejlett syn.- vagy antipathia befolyása alatt állanak, nem is lehetnek érdekeletlen itélö birák. Végre 6. Minden komoly vizsgának célja a vizsgálandók szakképzettségének, belső hivatásának felismerése, a mi természetesen feltételezi az érdemetlennek visszavetésének jogát — s kötelességét. Eddig az indítvány s indokolása. Tagadhatatlan, hogy a zsinatnak van joga a felszentelendök egyikét vagy másikát visszavetni, de e jogával a közel múltban nem élt (a mikor pedig élt nem a szakképzettség- vagy belső hivatás hiánya volt az indok) és a mostani rendszer mellett nem is élhet a püspök compromissiója nélkül, hisz oly egyént kellene visszautasítani, a ki a püspök facultatiója mellett már egy egész évig s minden esetben több holnapig végzett minden parochialis actust. Aztán meg ezen indítvány elfogadása által feímentenök főpásztorunkat azon kellemetlenség attól, hogy oly egyéneket hatalmazzon fel minden papi teendők teljesítésére, a kiket teljességgel nem ismer. És még ez indítvány elfogadása által nehezen történhetnék meg, hogy oly egyén a ki per fas et nefas átélte a tanéveket s azután a papi vizsgát is letette kegyelem-prímával (véleményem szerint a kegyelemnek itt soha sem lenne helye) de ezzel messze menni nem lehetven az időnek teljességében per gratiam (szeretném, ha a tanárikar megmagyarázná nekem, melyik törvénybe gyökerezteti az utólagos vizsgára bocsájtás jogát!? Kiveszem azon esetet, ha az illető a vizsga eredményével nem levén megelégedve, a helyett hogy a diplomát elfogadná azonnal kijelenti, hogy rigorosum alá veti magát) nagy hirtelenséggel uj vizsgát tesz — és mint eminentissimus került ki az uj vizsga retortájából. Nem hagyhatom még emlitetlen, hogy a mult évi „Prot. Egyh. és Isk. Lap" 47-ik számában alólirt által ismertetett inditvány folytán a főtisztelendő köz szent zsinathoz felterjesztendő felirat elkészülvén zsinatunk által elfogadtatott, azonban az Őszi partialis határozatának azon ága, hogy felterjesztésünket előre közöljük a tractusokkal — elvettetett. Én az ülésen nem voltam ott s midőn a bevégzett tényre megérkeztem — s az erre vezető indokokat is hallottam, nem láttam ugyan át a „sapientis est mutare consilium" elv ez esetbeni alkalmazásának szükséges voltát, azonban a többség határozott és én meghajlottam határozata előtt. Pedig részemről óhajtottam volna az okmányt nyilvánosság elibe hozni, hogy lássa ezen lapnak olvasó közönsége, miszerint tractusunk egy percig sem feledkezik el azon tiszteletről, melylyel a fötiszteletü köz szent zsinatnak tartozik, de más felöl nem feledheti azt sem, hogy egy autonom alkotmányos testület tagja, melynak minden egyes tagja egyenlő inditványozási s tanácskozási joggal bir. Olvastuk ugyan ezen szomorú jelenség apologiáját a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" mult évi 51-ik számában, de az én szászvárosi tisztelendő szent atyám kenetteljes cikkének dacára vettük magunknak a bátorságot feliratunk megkészitésére — melyet ezen kéréssel zárunk be: „Ez úttal azon alázatos kéréssel járultunk a fötiszteletü köz szent zsinathoz: méltóztassék a jelen közzsinaton véglegesen megoldani az annyi év óta annyi óvásra s anyaszentegyházunk kebelében annyi keserű küzdelmekre okot szolgáltatott successio kérdését az erejéből kívetkeztetett XC. canon értelmében! Mert Isten kegyelméből megérkezettnek látjuk az időt, midőn a nemzeti kormány iránti bizalom elenyésztetve a féltékenység legutolsó maradványát is — a törvény szentsége tiszteltetni fog, — s a hatalom és önkény szava elnémul a protestantismus elévülhetetlen jogai előtt.".. A nmlgu ministeriumhoz intézett üdvözlő irat következő : Nagyméltóságú ministerium ! Azon magasztos öröm, mely nagyméltóságtoknak kormányra léptével — mint alkotmányos életünk feltámadásának záloga — kettős hazánk hü gyermekeinek keblét villanyszikraként átfutotta — édes rezgését egyházmegyénk papi és világi testületével is éreztette. S ez édes rezgés nagy mértékben fokozva lön azon lelkiismereti szabadságot biztosító 1848-iki törvény 20-ik törvénycikkje érvényre emelése által, melyet a nagyméltóságú ministerium, mint az alkotmányos szabadság legfénylőbb csillagát, az országgyűlés elébe terjeszteni kegyeskedett. E kettős örömtől áthatottan sietünk mi ez egyházmegye igénytelen lelkipásztorai hódoló tisztelettel idvezelni nagyméltóságtokat e dics-, de egyszersmind küzdelem teljes pálya küszöbén; a megváltó bölcsőjéhez zarándokolt keleti pásztorok hármas ajándokát honfiúi jelentöségökben utánozva, hódoló tiszteletünk kitüntetése végett áldozván: Nagyméltóságtok irányában a törhetlen bizalom tiszta aranyával. A királyok-királya iránt, ki miként a vizek folyásit, oly végetlen bölcseséggel hajtotta Felséges Uralkodónk szivét a példatlan hűségű magyar nemzet jogos kívánalmai teljesítésére : a hála jó illatú tömjénével.