Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-05-12 / 19. szám

lusokat, mint eddig szokásban volt, s az igazság mérlege se sógor, se koma fia felé ne hajoljon; s a nép fiainak ne kelljen legalább is tizszer annyit tanulniok, mint a papfiaknak, hogy egyenlő calculust nyerhessenek, s a mellett is nagy kegyelmesen leghatulsóvá tétessenek a gradatio szerint. Söt nagyon üdvösnek tartanok, hogy legalább a diplomával biró segédlelkészek is jelen lehetvén kérdéseket tehessenek fel s befolyást nyerjenek a calculusadásnál, mert itt nálunk igen nagyon szükséges volna egy kis ellenörködés. !... A fuvar és napidíjra nézve is az az alázatos észrevételünk volna, hogy nem ártana ám az a eandidátusoknak sem; hiszen ők is az egyházéi és pedig az egyháznak ingyen szolgái! Öt hat napot tölteni saját szegény zsebük rovására, valamely távol eső városban annyi mint egy pár évi fizetésüket felemészteni. A legközelebbi sz.-fejévvári gyűlésen is mindenkit elszállásoltak, csak a felszentelendők voltak vendéglőre utalva; s olyan is találkozott, ki egyetlen felső öltönyét volt kénytelen eladni, hogy diplomáját Jciválthossa, s uti költség nélkül volt kénytelen visszatérni a szolgálatnak házába. A 10-ik pont azt követeli, hogy „felavatási vizsgára csak két év lefolytával jelentkezhessenek a kibocsájtott ifjak, mert illik és rendén van, hogy csak is készségének elegendő jelét adott kibocsájtott s kézrátétel által felavatott egyén legyen a gyülekezet által szabadon és jogosan megválasztható." Csakhogy nem a két évi várakozás teszi ám a készültséget hanem a tanulás; így pedig várni kell a készülteknek a készültlenek kedvéért; büntetve van a jó a rosz miatt. E tekintetben pedig legtöbb a panaszunk. Volt eset, pedig a legközelebb múltban, hogy egy becsületes ifjú három évig rektoroskodott; azután bekebeleztetett saját egyházmegyéjébe, hol törvény szerint még egy évi várakozási idő után a vizsgát fel kellett volna venni töle ; s ezt az egy évet még másik egygyel toldották meg; s azalatt az öt várakozási év alatt olyan helybeli szülötteket bocsájtottak át a vizsgán, a kik nála sokkal későbben végezték iskoláikat, s szépen elibe csempésztettek, s midőn ez égbekiáltó igazságtalanság ellen szót emelni bátorkodott, még azzal riasztották meg, hogy a nt. esperes úrnak csak joga de nem kötelessége valakitől a vizsgát felvenni, s ha akarja azt is megteheti hogy „egy pár évi várakoztatás után koldusbotot meg koldus tarisznyát adhat a candidátusnak s azzal szélnek verheti." — Ez tény ám! Hitelveink szerint a prot. papi pálya nyilvános, mindenki előtt nyitva áll: ki az ige hirdetésére és a szent sacramentomok kiszolgáltatására alkalmatosnak találtatott, és erkölcsösségével is a földnek sava és a világnak világossága lehet. De ez a képesség nincs ám a contumatiához kötve sem ezt nem birják ám egyes családok, kiknek maradékai arra nézve néha még előjogokkal is felruháztatnak. Azután meg még az is itt a dolog bibéje, hogy aki már oly hosszú időn keresztül várakozott s végre a vizsgákon is keresztül bocsájtatott, még azért szó sincs ám róla, hogy rendes választás alá is bocsájtassék, hanem várnia kell addig mig az előjogozottak valahova benyomatnak, majd csak azután jut neki is, ha marad; addig pedigadministrálgatjavalamelyik öreg papnak hivatalát 20 frt fizetés mellett. Beh kívánatos volna már valahára az a szabad választás ! / . . . A 11-ik pontra semmi észrevételünk, de annál több van a 12-ikre mely azt mondja, hogy „az, aki a kibocsájtási vizsgát letenni nem képes egy évi időközzel — a felavatási vizsgán megbukott egyén pedig két évi időközzel bocsájtassék uj vizsgára; még pedig azért, hogy ha a második vizsgán is megbukott más pályát választani kénytelen." Annak ugyan nagy barátai vagyunk, hogy a vizsgák legyenek mennél szigorúbbak; s ha ez ennek előtte is igy lett volna, most bizonyára nem volnának itt-amott olyan papjaink, kiken a nép minden áron túladni törekszik; a kik egy és más tekintetekből a vizsgán átusztattattak és valamelyik gyülekezet nyakára tolattak a nép lélek veszedelmére. Hiszen a ki az első vizsgát át nem úszta: nagy valószínűséggel megbukhatik a másodikon is; épen azért nem kellett volna két évi időközt hagyni, hogy más pályára térhessen idejében. Sokkal jobb lett volna a két évi időköz helyett az ilyeneket csak a jövő gyűlésre utalni. A 13-ik pont azt mondja, hogy „a hibás testüek jó eleve figyelmeztessenek, hogy annak idejében hátra állhassanak." Igaz ugyan, hogy külhivatással is kell bírnunk e pályán: de hát ha valakinek hibás testében lángelme lakik, azt leszorilsuk-e az egyházi pályáról ? ! Ismertünk ám már olyat is ki sánta volt embernek, de papnak épen nem volt sánta! De meg hál az ilyeneket nem lehetne-e alkalmazni tanárságra ?! A 14-ik pontra ismét semmi szóllónk, de igenis a 15-ikre mely a felavatási és kibocsájtási vizsga tárgyául az elméleti és a gyakorlati theologiát teszi, felhagyván a ft. gyűlésnek azon kétféle tudományt két vizsga tárgyául is megosztani, vagy mindkét vizsgára mindkét tudományt meghagyni. Eddig az volt a szokás, hogy tanította a tanár az ujabbkori müvek szerint, s vizsgáltak a tractuson Tóth Ferenc dogmatikája szerint, s a mennyiben abból elkészült a candidátus, ugy nyerte osztályzatát is; az egyházkerületre pedig készülnie kellett iskolai stúdiumai szerint, mert ott a főiskolai tanárok szoktak a censorsággal megbízatni. E helyett okvetlen szükséges, hogy osztassanak el a tudományok elméleti és gyakorlati részre s tétessenek két vizsga tárgyává. Még pedig nézetünk szerint sokkal rendesebb dolog volna ha — a dunamelléki egyházkerület példájára — mind két vizsgát maga az egyházkerület kezelné; mert — igazat szólva némely egyházmegyében majd alig találkozik alkalmas censor; de meg nagyobb körben mégis csak nagyobb az ellenörködés. A 16-ik pont a gyakorlati tudományokra több figyelmet óhajt forditatni mint eddig volt. Ezt már lelkünkből merítették. Vajha a cél el is lenne érve ! Eddig össze vissza kellett Isten tudja mi mindent nem tanulnunk a főiskolában, s midőn kiléptünk az életbe azt vettük észre, hogy semmit sem tudunk, mert az élet merőben ellenkezett elméleti ismereteinkkel. Arra a mire mindennap szükségünk van, semmi,