Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-28 / 17. szám

mosdótál alakú edény) előtt, melybe a templomszolga egy arany vagy aranyozott, mintegy kétiteés nagyságú kannából már előzőleg vizet töltött, szabályos félkörbe állottak a nők, kormányoztatván az ilyen dolgokban tudós segédek, a bábák által. MidÖn a gyermekek mind együtt voltak s a sorakozás megtörtént, a lelkész elhagyta ülőhelyét s a medence elébe állott. Egyszersmind előljöttek a keresztatyák is, kiknek egy része a templomi közönségből maradt vissza, másik része pedig időközben szállingózott be. Mindenik keresztatya keresztgyermeke fejéhez állott a keresztanya hátamögé. A lelkész a medencéhez érkezvén, a szélső keresztanya egy lépést tett előre a körböl, e szorosan a medencéhez állott, bol a keresztelés végbe ment. Hogy miképen ? annak leírásával itt nem foglalom a helyet, miután azt a zürichi ágendás könyvből akárki megolvashatja. A lelkész e könyvet behajtva, balkezében tartá folyvást, s valahányszor másik gyermek következek, mindannyiszor könyvének külső táblájára nézett, hol egy darabka papírra felirva a keresztelnivaló gyermekek névjegyzékét tartá. A hozzá lépett keresztanyával halkan szót váltott, mi a gyermek azonosságára vonatkozhatott s aztán mondá a szokásos szereztetési szavakat. E közben ujjai hegyét a medencébe mártá s azokkal a gyermek homlokát gyöngéden mosni látszék. Ezen ujj bemártást és mosogatást három izben tevé az Atya, Fiu és Szentlélek említése szerint. Midőn a megmosásnak vége volt a lelkész kissé meghajtá magát a keresztanya előtt, mit az viszonzott és aztán hátra lépett, hogy a következő keresztanyának adjon helyet. Mondani sem kell, hogy a keresztelés ezen módjának, mely a nálunk szokásos fejre öntésnél sokkal célszerűbb, végrehajtásánál a gyermek fejét pólyáiból kibontani nem szükséges, elég lévén csupán az arc fölleplezése. A keresztelésnek kötelezett dija nincs, csupán a templomszolga számára kell valamit (egy frankot) adni, ki a dolgot előkészíti. Azonban, mint ezt egy lelkésztől hallám, a szülők önkéntes szívességből is rendesen megajándékozzák a szolgálattevő lelkészt. Zürichben a szereztetési szavakat igy kell elmon> dani: N. Ich taufe dich auf den Namen Gottes, des Vaters, und des Sohnes, und des heiligen Greistes Amen." Tudjuk, hogy már a jó Komáromi Csipkés is ezen értelemnek megfelelőleg forditá: „nevére," min azomban a jezsuita atyák, kiknek a fordítás bírálatra kiadatott, skik a Vulgatában lévő „in nomine" kifejezésből természetesen semmit sem engedhettek el, nagyon megbotrákóztak s e miatt a Komáromi Csipkés fordítását letiltatták. Nem akarunk itt e kérdés bővebb fejtegetésbe bocsátkozni De annyi áll, hogy eltekintve mindenféle theologiai elővéleménytől tisztán uyelvészetileg szólván a dologhoz az eredetiben lévő ezen „eh to ovofta" magyarul annyit tesz : „nevére." De ha valaki „nevében" keresztel is, annak még van valami értelme, habár protestáns theologia álláspontjáról kevéssé igazolható. Midőn azomban a lelkész, mint nálunk ujabban divatba jött „nevé&e" keresztel, akkor mindenképen képtelenség jő ki a dologból. Mert ha a „keresztellek" annyit akar mondani, mint bemeritlek vagy felavatlak, akkor valakit a „nevébe bemeriteni vagy felavatni" akarni oly absurdum, a minek magában még értelmet adni sem lehet. Szeremlei Samu. (Folytatjuk.) KÖNYVISMERTETÉS. E II e n bír á la t. Gergely Lajos úr Kolozsváron egy magyar nyelvtani munkát adott ki, s ugyanazon munkában, melyet a gyermekek számára irt, részletes bírálatot tett közzé az én általam irott nyelvtani pályamunkáról. A bírálat alá következő meg/ jegyzést tett a 92. lapon : „Hogy Arvai úr benyújtotta vizsgálat végett elemi magyar nyelvtanát, azon nem csodálkozunk, mert a közmondás szerint mindenkinek kedves a magáé: de hogy a magyarországi ev. ref. egyetemes tanügyi bizottmány mélyen tisztelt vizsgáló bizottsága e merőben javithatlan rosz könyvet kiadásra ajánlotta, ez már valóban bámulatos ! . . . ." Ez oly eljárás, melyhez hasonlót az irodalomban nem lehet felmutatni. Egy irodalmi munka didacticai becsének megítélése végett bíróságot alakítani az iskolás gyermekekből, nem kevesebb mint hígvelejüség. G. űr megkiildötte a maga munkáját a „Prot. Egyh. és Isk. Lap"nak, melynek egyik munkatársa, mint ismertető, megróvja G. urat, mint aki nem átalja magát a más rovására dicsérni. Erre G. űr igy válaszol: Ami a dicséretet illeti, különös kívánsága lehet a tisztelt ismertető úrnak ! tán azt várná, hogy saját munkámat gyalázzam f Persze bizony, hogy többnek kell tartanom, miután megírtam munkámat, mint az A. úrét." Abból, hogy valaki egy könyvet irt, nem következik, hogy komoly gondolkodású ember legyen, de G. űr egyszersmind tanitó is, kinek nem kellene csörgősipkában bohóskodni a közönség előtt. — 0 a maga munkáját dicsérni tartozik, mert az az övé, és e maga iránti kötelességnek tőle kitelhetőleg eleget is tesz. Itt nem a tudomány van szóban, hanem az erkölcs, s hogy ezt szó nélkül ne hagyjuk, annyi elégtétellel tartozunk az irodalom moráljának. Az eddigi munkások becsületére legyen mondva, azokban volt annyi nemes önérzet, hogy magokat nem dicsérgették. G. úr ezen túltette magát. Erkölcsi sülyedésre mutatna az irodalomban, ha a rosz példa követőkre találna. És most lássuk az ö didacticai álláspontját, s ezt anynyival inkább, nehogy tévútra vezesse azokat, kik a nyelvtan előadásához épen ugy nem értenek, mint ö maga. G. úr azt mondja: „a mondattanos nyelvtannak rendszerében van legnagyobb hibája. A mily határozottan állítja ezt G. úr, ép oly határozottan mondom én, hogy ö nem áll e téren a paedagogia jelenlegi színvonalán, a nyelvtanítás magasabb célja előtte teljesen ismeretlen, s nincs e fontos szak iránt paedagogiai érzéke. Oly felületesen még senki sem szólott az irodalomban e fontos szak tanításáról mint G. úr. 0 a régi iskola növendéke, s most már zászlóvivő ama táborban,, mely visszafelé halad; a paedagogia törpe Saulusa, ki meg-