Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-28 / 17. szám

kövesült farizeusi gondolkodással az üres formaságok mellett buzog. Szerinte azt kell tanítani a nyelvtanból, ami külső, gépies, lelketlen ; a miben szellemi táplálék van, ami élesíti az elmét, tevékenységre készteti a gondolkodó erőt, azt Ő kárhoztatja, megveti, hitványságnak tartja, s e mellett ö akar Ítéletet tartani azok felett, kik felismervén azt, ami jobb és helyesebb, oda hagyták az előtte annyira kedves hitványságokat. Neki nem kell mondattanos nyelvtan. — Tudva van, hogy a magyarországi ref. superintendentiák kebeléből kiküldött bizottmány készítette mind a négy egyházkerület által jóváhagyott azon tantervet, mely azt kivánja, hogy népiskoláink számára mondattanos nyelvtan készíttessék. Azon tudós férfiak és tiszteletre méltó testületek paedagogiai felfogása bizonynyal mélyebb és tisztább mint a G. úré. Azok oly magas lélektani célokat tűztek ki az iskolák elé e tantárgy előadásában, melyekhez G. úr ma, csaknem tíz évvel később, sem bir felemelkedni. Erről mi nem tehetünk, legfeljebb is sajnálkoznunk lehet e nem igen tisztességes hátramaradás felett. Midőn tehát a mondattanos nyelvtant G. L. úr alapjában támadja meg, s állítja, hogy annak rendszerében gyökerezik legfőbb hibája, legyen szíves feltenni azon lehetőséget, hogy gyenge szemei előtt nem világosodtak meg eléggé oly nagy fontosságú tárgyak, melyeket közöttünk egyesek és a tanügy felett őrködő testületek régóta a legnagyobb tisztaságban szemlélnek, s mivel azok üdvös voltát felismerték, gondoskodtak arról is, hogy azok az oktatás rendszerébe felvétessenek. S minthogy nem kell G. urnák mondattanos nyelvtan, lássuk, e helyett mi kell neki? 0 azt azért nem tartja szükségesnek, „mivel a tanodába jött gyermekek a nyelvtan alaki részében tesznek legtöbb hibát. Ki hallotta valaha, hogy az elemi tanodába jött gyermek igy beszéljen: A cukrok édes. Lajos olvasnak, stb. A mondattagok helyes rendezését már gyakorlatból (hallás után) megtanulták s tudják, de nem tudják ám a beszédrészek helyes kimondását, leírását és a ragozás szabályainak alkalmazását. Például, efféléket már csakugyan gyakran hallhatunk: A cukor ídes. Lajas alvas. Én irak stb. De nem is szükséges a gyermekekkel oly hamar a mondatok boncolásához s főleg szerkesztéséhez kezdenünk .... Sokkal szükségesebb elébb az alakok (szók nemei, azok képzése s ragozása) megismerésére, a szavak helyes kiejtésére figyelmeztetni .... A mondatok gyakorlati megismertetésében annyira kell mennünk, hogy azt főleg Írásjelek szerint megismerje s türhetöleg használni tudja." A nyelvtanítás körül eddig terjed a G. úr bölcsesége. Ezekből tisztán lehet látni, miszerint neki fogalma sincs arról, hogy a nyelvtanításnak magasabb célja is van, s nem is sejdíti, hogyan kell azt megközelíteni. Előtte fő dolog a külső alakiság. Hogy a gyermek ne mondja édes helyett ídes, írok helyett irak stb. ez a nyelvtan feladata. Ámde ezek oly külső hibák, melyektől a tanítványt el kell szoktatni, mielőtt a nyelvtant kezébe venné. Jaj azon iskolának, melyben a tanítványok ezeket a nyelvtanból fogják elsajátítani. A nyelvszokásba átment nyelvhibákat a hetenként adatni szokott egy pár leckén kijavítani nern lehet; azokat más uton kell megorvosolni. Ezek gyógyszerei: hogy maga a tanitó mindig hibátlanul beszéljen a gyermek előtt; hogy a tanítványok által elkövetett nyelvhibákat kifogyhatatlan türelemmel százszor meg százszor gondosan kijavítsa, kijavíttassa; hogy magának az iskolának saját megtisztult nyelve legyen. A nyelvtan fő becse nem ily külsőségekben határozódik, melyek csak corollariumai a magasabb követel éseknek, a külső alakiság az elveknek. Maga mondja G. úr (e lapok 52. hasábján), hogy „a nyelvtan elvont dolog1

' s mégis azzal ellenkezőleg elébe attól egészen elütő célokat és irányt tüz. A nép között megerősödött nyelvhibák nem szolgálhatnak a módszer alapjául, vagy minden egyes vidék számára más nyelvtant kell irni, mert az egyik helyen divatozó nyelvhibákról a másutt lakók mit sem tudnak. Nem az itt a fő feladat, hogy a tanítvány ne mondja irak, Lajas stb. hanem hogy a tanitás állal gondolkodni tanuljon. Ha külső formaságokat tartunk szem előtt mint legfőbb kelléket, betanulhatja a tanítvány az egész nyelvtant, mindamellett a belső lelki erő, mely itél, hasonlít, következtet, nem vesz belőle semmi előmenetelt. Ez oly cél, melyet kellő mértékben csak a mondatok taglalása által lehet elérni. Fájdalom! hogy G. úrnak ezekről fogalma sincs! Ahoz, hogy valaki az irodalom terén fellépjen, s a közönség gondolkodásának irányt adjon, szükséges, hogy tárgyával teljesen tisztában legyen. Tudhatja G. úr a nyelvtant, de a nyelvtanításban magának is kalauzra volna szüksége. Az ö felületes felfogása szerint a cél el van érve, ha a tanítvány megtanulta a nyelvtan körébe eső tételeket, s ha azok által a felötlő nyelvhibák megorvosoltattak; de azt nem látja, hogy a népiskolai tanulmányok közt egy sincs, mely által a növendékeket hathatósabban lehetne gyakorolni a gondolkodásban. Ezt azonban távolról sem fogjuk megközelíteni, ha kihagyjuk a nyelvtanból, ami benne mindenek felett képző, s ami nem más, mint a mondatok logikai elemzése. Közöttünk az alapelvekben ég és föld a külömbség, ugy vagyunk a módszerre nézve is. Mivel a mondatnak magában véve nincs semmi értéke, hanem csak a mennyiben az saját tartalmának a gondolatnak közlönye: az okszerű tanitás feltétlenül követeli, hogy innen történjék a kiindulás, s hogy a fejtegetéseknél a logikai megelőzze a pusztán grammatikait, mert ez nem egyéb mint külső idom s alakzat, melyet logicai tartalom öltött magára. Ezért szükségesek a mondattani fejtegetések, ezért előzik meg azok a grammatikai taglalásokat, annyival inkább, mert a mondatok logikai elemzése sokkal képzőbb mint az egyhangú sovány ízetlen nyelvtani boncolgatás. G. úr ezekre semmit sem ad, söt ezeket a nyelvtan előadásában hálátlan tehernek, akadálynak tekinti. Igen, mert az ö előadása szerint addig terjed a nyelvtan, a hol a gondolkodás kezdődik. Valóban az ö művészete — mit példákkal fogok megmutatni — abban áll, hogy ki tudott küszöbölni a nyelvtanból mindent, a mi igénybe venné a gondolkodó erőt és munkásságot. G. úr nem tartja szükségesnek, hogy a tanítványok-