Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-21 / 16. szám

Ballag László emlékezete. e földi lét az ember rendeltetése és végcélja volna, ha az Isten teremtő „legyen" szava az emberre nézve valamint földön hangzott el, ugy nem volna egy boldogabb haza, hol ama kegyteljes isteni szózat által előidézett emberi öntudatos létei folytattatnék, szóval ha a halál a végmegsemmisülés kapuját tárná a halandó ember elé, akkor az élettől való megválás kétségbe ejthetné mind ?a haldoklót, mind azokat, kiket örökre elhagyni készül. Avagy a hátrahagyottakra nézve mily irtózatos volna annak csak gondolata" is, hogy a kedvest, kinek életét szivök vérével is meghosszabbítanák, a halál örökre elszakítja tőlök, örökre a szó valódi értelmében, örökre az élétben és a halálban! Még mostis, midőn belsőnk azt súgja, hogy e földi létei nem végcél, hanem csak eszköz a végcél elérésére, hogy ez csak vándorlás egy boldogabb hazába, hol nem leszen semmi jaj, semmi nyomor ; még most is, midőn lelkünkben él a hit, hogy tőlünk elvált kedveseinket még meg fogjuk látni s velők örvendünk az idők végtelenjéig ; még most is csak a vallás vigasztaló szava ad némi enyhületet a kétségbeejtő fájdalomban, mely egész lényünket marcangolja, midőn egy-egy szerettünk elválik e földi élettől. A kebelrázó fájdalom e neme emészti most e lapok szerkesztőjének szivét. Elveszté élete jobb felét, a halál elragadá tőle egyik kedves és mindenki által szeretett gyermekét! Jól tudják a t. olvasok, hogy a „Prot. Egyh. és Isk. Lap" keletkeztének ideje óta a haza és a magyar protestantismus érzületének hű és valódi tolmácsolója volt; fájdalomsóhajtások emelkedőnek fel ennek hasábjairól, midőn a haza vérzett, s a protestantismus el vala nyomva ; örömhangokat hallatott ez, midőn minden magyar protestánsnak volt min örülnie, midőn a haza egyik végétől a másikig örömtől dobogott a honfi kebele : engedjék meg tehát, hogy e lapok szerkesztőjének, kit minden esetre hely illet meg a nem rég szenvedett haza és az elnyomott vallás küzdőinek sorában, nagy vesztességét tolmácsoljuk, s röviden megemlékezzünk arról, ki neki oly kedves vala, s kit mindnyájan szerettük, akik a megboldogulttal közelebbi érintkezésben valánk. Ballagi László, a kedves ifjú, még csak husz éves vala ; s ily ifjudadon kelle megválnia az élettől, melynek még ártatlan örömeit is csak alig éldelé, fájdalmából azonban a halálos betegség utolsó ideje alatt csordultig kijutott neki! Ifjanta halt ő meg, és élete mégis tanulságul szolgálhat, s példányul az ifjabb nemzedéknek ! Állíts lelked elé t. olvasó egy ifjút, aki kötelességeinek teljesítésében csaknem a pedansságig hű s rendszerető, aki minden jóért, nemesért és szépért igazán tud lelkesedni, aki valamint maga csak szeretni képes, de nem tudja mi a gyüiölet, ugy másokban is maga iránt csak igaz vonzalmat és szeretetet gerjeszt, akinek egyetlen haragosa sincs, mig ellenben minden ismerője örömmel vallaná magát jó barátjának ; állíts lelked elé ily ifjút s előtted fog állani Ballagi László képe. És a mi legtanulságosabb, ő a rendszeretet és a kötelemteljesitési törekvést nem a természettől öröklé, hanem küzdött érte ifjú korát meghaladó erővel. Természeténél fogva rendetlenségre levén hajlandó, egyszer, mintegy öt év előtt, édesatyja komolyan meginté, hogy ha „emberré akar lenni, nagyobb rendhez szokjék," s ez időtől kezdve napi teendőiről a megboldogult folytonosan naplót vitt, melybe mindennap feljegyzé, mit kell dolgoznia a következő napon ; és t. olvasó, igaz lélekkel állithatjuk, hogy öt év lefolyása alatt egyetlen egy nap sem volt, melyen kedves halottunk őszinte lélekkel el ne mondhatta volna „mára kitűzött dolgaimat, mind elvégeztem becsületesen !" Gyakran még éjfél után is dolgozó asztala mellett ült, tanult, jegyzett, fáradozott, hogy, ha majd a férfikort eléri, embertársainak használhasson és épen ezen folytonos küzdés, munkálkodás, éjjeli tanulás gyöngité meg mellét annyira, hogy egy csekélynek látszó külső ok elég volt arra, hogy a különben vasegészségü és minden tekintetben mértékletes életű ifjút halálos betegségbe döntse. — Atyja egyszer azt mondá neki: „az igazi férfi egy munkát sem hagy bevégzetlenül," és a megboldogult annyira zsinórmértékül tartá e szavakat, hogy midőn most betegsége alatt egy bölcsészeti munka olvasásába kezdett, habár maga is bevallá, hogy jobb hatást gyakorolna lelkületére egy kevéssé vidorabb tartalmú olvasmány, még sem akarta azt előbb íélbenhagyni, mint bevégezné. Egyetlen szenvedélye volt: a színészet.' Komoly tanulmányain kivül ennek szentelte életét. A magyar színészet ügyének nem volt nála hőbb barátja ! Alig hisszük, hogy volna széles Magyarországon színtársulat, melynek tagjai közöl többen ne ismernék őt. Igen sok vidéki igazgatóval levelezésben állott, s ha valamelyik ifjubau hajlamot és tehetséget vett észre, ajánló levelet irt egyik vagy másik sziaigazgatóhoz, s az ő ajánlata elég volt arra, hogy az illető alkalmazási nyerjen. Sokszor fájdalmasan panaszolta e sorok Írójának, hogy a magyar szinügynek azon ,,korcs kapakerülők" okoznak legnagyobb kárt és szégyent, kik nem a művészet iránti hajlamból lépnek e pályára, s kiknek erkölcstelen élete miatt az egész szinészeti életpályát elkárhoztatják az elfogultak. Cegléden, hol többször műkedvelői előadásokat rendezett, neve sokáig kedves emlékezetben fog maradni. Az irodalom terén is tett kísérletet. E lapok hasábjain több kritikája jelent meg. Legújabban pedig egy nagyobb vallás-bölcsészeti munkát fordított angolból magyarra, melynek utolsó ivei épen most jőnek ki sajtó alól. Két év óta azonban a jogi tanulmányok valának legkedvencebb foglalkozása. Ezekből való készülés között lepte őt meg a betegség, költözött ő át a valódi jog és igazság égi hazájába. Január 25-ike mérte egészségére a halálos csapást. Lépcsőkön lejövet megcsúszott, s egyensúlyt akarva tartani, teste felső része a túlgyors mozdulat következtében annyira megrándult, hogy tüdejének egy ere fölszakadt. Erre rögtöni vérhányás következett be, mely gyors menetű tüdővészszé fajult el, s három hónap elég volt arra, hogy a megtestesült jó kedv és életvidorság sirba dőljön. Halála kinos volt; öt napnál tovább haldokolt. De még betegsége utolsó szaka alatt sem hagyta el munkavágya. A nagy szenvedés miatt nem fekhetvén, folytonosan ült, és ébrenléte alatt vagy irt vagy olvasott; még folyó hó 14-én reggel a könyv kezében volt, s már délelőtt tiz órakor a ravatalon feküdt. A temetési szertartást főt. Török Pál superintendens úr végezte. 0 tartott könnyeket fakasztó beszédet fölötte a*halottas háznál, bucsuztatá el a nemzeti színház előtt, s ő mondá el sírja fölött is az utolsó imát. Neki jutott legnehezebb teendő mindnyájuk között: mert, mig a szülő, a testvér, a rokon s a jó barát szabad menetet engedhetett fájdalmának, őneki vissza kelle tartani a szemeiből ki-kicsorduló könnyeket, hogy a vigasz balzsamát csepegtesse a szív sajgó sebeire. Kedves ifjú! Életpályád rövid, de szép és követésre/aéltó vala! Soha senkinek sem okoztál semmi szoraort és keserűséget, azon egyen kivül, hogy ily korán itt hagyál bennünket! Édesatyád mondá ugyan felőled halálágyad fölött Seneca eme szavait! „Nemo mortalíum uni tam dulcís est, quam híc omníbus fuít" de mi is őszinte lélekkel, habár fájdalmas szívvel vonatkoztatjuk azokat reád ; mert, miként Titus az emberiség gyönyörének neveztetett, ugy te is öröme és dicsekvése valál azon kis körnek, melyben éltél és munkálkodtál! A béke angyala lebegjen hamvaid fölött! Kovács Miklós. TARTALOM: A pápai állam hanyatlásáról. — Iskolaügy: Tanárképzés. — Köz- és magánnevelés. — Tanári nyugdíjazás. Kitüntetés. — Külföldi utazásomból. X. — Könyvismertetés: Tompa Mihály versei VI. kötet. — Belföld: Gyűlési tudósítás Abaujból. — Csanád. — Külföldi egyház és iskola: Napoleont egy idő óta XIV. Lajossal teszik párhuzamba. — Tárca: Irodalmi hitelem érdekében. — Gyászhír. — Egy kis kérelem. — Előfizetési felhívás. Felelős szerkesztő s kiadó Dr. Ballagi Mór. Gyorssajtó nyomás Leitner M. L. könyv- és kőnyomdájából.