Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-04-14 / 15. szám

Egyik helybeli ismerősömtől, ki történetesen mellém jutott, halkkal kérdeztem, mit jelentsen a nők távolléte ? „Nálunk ez a szokás" válaszola, „gondolkodjék ön ennek okairól." Én nem tudtam egyebet mit gondolni, mint hogy kímélet ességböl nem akarják ilyenkor kitenni a közönség szeme elibe a gyönge nőt, s nem kívánják tőle, hogy fájdalmával kiáll— jon sírni a piacra, mely, ha valódi, elzárkózni vágyik. A mint széttekinték a gyülekezeten, feltűnt, hogy a közönség mind úrias öltözetű, csavargó szegények és koldusok, minőket itt egyátalában látni sem lehet az utcán, vagy kíváncsi fiatal nép, mely nálunk a gyászeseteknél a tolongást növeli s a látványosságot lesi, teljességgel hiányzottak. Technikus barátom, ki velem egy háznál lakott s Zürichben néhány év óta tartózkodik, a közönségben több kormányhivatalnokot, sok tanárt és néhány előkelő polgárt, ismert fel. A halott kiléte felől azonban sem ő, ki ezelőtt más városrészen lakott, sem én nem tudtunk semmit. A ház bejárása kivül az utca felöl, s benn is a meddig csak látni lehetett, fekete posztóval volt behúzva. Kapu előtt állott a födeles gyászkocsi, melybe két ló volt befogva. A lovak mint nálunk fekete posztóval voltak befedve. Az újonnan érkező részvevő felek, a közönség előtt levett föveggel elhaladva, bementek a halottas házba, hol látogató jegyöket letették, s aztán kijővén a gyülekezethez csatlakoztak. Három órakor a legközelebb eső toronyban egy kis harang megszólalt, (még ed lig nem harangoztak). Ekkor kihozták a koporsót, mely fekete bársonyszövettel volt leborítva. A kocsit hátul felnyitották s a testet belehelyezték. Egy szolga, egészen feketében, gyalog, kötőféken elkezdvén vezetni a lovakat, megindította a kocsit, s elől megnyitotta a gyászmenetet. A szomorú felek ezután kettesével sorakoztak, s míg a részvevő közönség előtt, mely a gyalogjárdákat és azok környékét lepte el, tovahaladtak, fövegjöket levéve kezökben tartották, azután pedig, a mint kiértek a gyülekezet sorai közül, föltették. A szomorú felek után ment a közönség rendet nem tartva. Igy érkeztünk néma csöndben a temető kerthez, melynek hátterén egy kis imaház emelkedik. Mindekkorig éneklésnek híre sem volt, de lelkésznek sem. O érdemes magyar közönség, ki annyira szereted a halotti meneteknél az utcákat végig éneklő kántort és iskolás gyermekeket, vajha eszedbe vennéd már, hogy a halottias gyászt sokkal komolyabban és méltóbban illeti meg ez ünnepélyes némaság, mint ama nagy torkú és ízléstelen piaci éneklés, melyben semmi de semmi lélek és okszerűség nincsen. Ah, az ilyen, szertartásunkhoz forrott czafrangókból tűnik ki, mily hiányos még nálunk az egyházi közérzés, s mily félszeg még az u. n. intelligens részen is, a protestáns isteni tisztelet rendeltetése felől való felfogás ! Es ez elfogultságot néha talán, tudtokon kivül, még azok is növelik, kik arra volnának hivatva, hogy a „világ világosságai" legyenek. Egyik buzgó esperesünk egész megyében megparancsoltatja, hogy az elemi iskolákban, a mennyiben néhol (bizony kevés helyt!) a temetési éneket tüzetesen még nera tanították volna, ezentúl tanítsák csakúgy mint a templomi énekeket. Szép ha Istentől van! De hát hol van az megírva, hogy az elemi tanításnak az a rendeltetése, hogy a növendékeket, halottkisérőkké idomítsa? Egyik egyházi irónk pedig, kinek röpirata azóta jelent meg, hogy hazaérkeztem, egész komolyan kívánja: ,,vajjha elérhetnők azt, hogy a sírba mindenik halottunkat kikisérje a lelkész." (Kéretlen szavazat. 38. 1.). Engedjen meg a tisztelt szerző, kit e sorok irója egyébkint szeret és becsül, ha efféle kivánatait a Jézus amaz igéivel hibáztatjuk: „Hadd temessék el a holtak halottaikat." Hogyan, hát a tisztelt szerző nem tudná, hogy ez örökös kisérgetés, mely a lelkészektől oly sok időt (Békésen középszámmal két napból egy felett) elrabolna, Öt és szolgálatát előbb-utóbb géppé fogná lealázni ? hogy e szertartásos temetgetést vallásunk szelleme nem kívánja ? s h ogy a müveit külföld, igen sok helyt, még a temetési gyászmeneteket is egészen elhagyja, miután Németország legtöbb városaiban, Párisban s Hollandban a földbe takarítást kizárólag a temetkező egyletek végzik legtöbb esetben minden kiséret nélkül s a szomorú felek csak a temetés utáni napokban rendeztetnek templomi gyászistentiszteletet? Valóban különös egy látvány ez ! A ,,Kéretlen szavazat" irója neki ront egyik esperesünknek, ennek személyében megtámadja a „régi iskolát," s nem veszi észre, hogy e kérdésre nézve maga is épen azon a téren áll, melyet ama hagyományos iskola szelleme is egészen kedvel. Halottkisérő iskolás-gyermekek és halottki^érö lelkészek; ez épen egyre megy ! Ez az üres szertartásokhoz való rayaszkodás az, a hol G. és H. urak találkoznak egymással *) De mi tiltakozunk minden oly felfogás ellen, mely ezen és ehhez hasonló más lelketlen szertartásokat reformált vallásunkhoz vagy egyházunkhoz lényegesen tartozóknak vélné, s óhajtjuk, bár tennének valamit egy*) E rövid észrevétel, természetesen, nem akar bírálat lenni Gonda úr röpiratára, melynek lényegével e sorok irója is egyetért, habár másfelöl maga részéről azt is tartja, hogy minden olyan abnormis helyzetben, hol egy ember magát valamely községben a községi és hivataltársi jogok rövidségére totum fac-ká teszi, a vád nem csupán azt az egy embert érheti, hanem az egész községet s hivataltársat is, mint a kik elég gyöngék vagy vigyázatlanok voltak magokat jogaiktól elüttteni. Egyébként, a fent megjelölt tételt kivéve, az egész műben nincs egyetlenegy elv és nézet sem, melyet készségesen alá nem irnánk. A tényekről azonban egyoldalulag Ítélni nem lehet, s ezért kivánatos, hogy H . . . 1 úr, a megtámadott fél szintén nyilatkozzék. Az lenne a legszomoritóbb, ha e csakugyan nagy tevékenységű férfiúnak egyetlen szava sem lenne az ellene felhozott dolgokra, vagy ha ő azt hinné, hogy felette áll az efféle megtámadásoknak, vagy hogy azok ellenében az igazolásnak és elégtételnek volna még más módja is, azon az egyetlen egyen kivül, melyet sajtó utján a nyilvánosság előtt találhat fel, A mit, mi tisztelt barátunk röpiratában nem helyeslünk, az a fentebbi kivánaton kivül még a modor, az a szenvedélyesen ellenséges hangulat, melyet magának itt ott általában a lelkészek irányában megenged. Őszinte szeretettel kérjük őt, szabadítsa ki magát e hangulat befolyása alól, mely semmi jót sem eredményezhet. A mi lelkészeinkben és egyházainkban van elég hiba, (ez utazási levelek egyik főcélja szintén némely hibák registrálása), de mi mimagunkat korrigáljuk, s épen ezért óvakodnunk kell, nehogy felesleges szenvedély által valamit veszélyeztessünk. Sz. St