Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1867 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1867-01-06 / 1. szám

bari kiáltó szava, akkor van reményünk, hogy az egész hazában egyedül álló ezen protestáns árvaintézet is az eddiginél nagyobb pártolásban részesülend, mert az eddigi tapasztalat azt mutatta, hogy aki megfordult ez intézetben, ha csak tehetségében volt, az ott látottak és tapasztaltak után soha sem vonta meg attól segélyadományát. Megtörténhetett, hogy fennebb közlött számadásunkban valakinek adománya, mert vagy nem kaptuk meg azt, vagy tévedésből, nincs közzé téve, vagy ha közöltetett is, hibásan vagyon közölve; tisztelettel felkérjük tehát mindazokat, akikre ez esetek valamelyike illenék, szíveskedjenek minket bérmentetlen levélben tudósitni, s tudósításokban a kérdéses összeg célját és mennyiségét megjelölvén. egyszersmind arról is felvilágositni, mikor mennyinek és mely úton kellett hozzánk jutni s micsoda bizonyítékok vannak kezeik közt, melyek a küldemények általunk történt átvételéről tanúskodnak, s mi azonnal helyre hozzuk hibánkat. Felszólítjuk egyszersmind azokat is, kiknek részére a fennközlött adományok hozzánk küldettek, szíveskedjenek, e kimutatás olvasásával az abban megnevezett összeget az általunk részökre elküldöttekkel összehasonlítván, nyugtáikat mentül hamarabb elkészitni, s megnyugtatásul elküldeni; azok pedig, akiknek még mi tartozunk, a nyugta melléklete mellett, hozzánk fordulni, s mi a hátralékot azonnal elküldjük. Szerk. Örömünnep Ungmegyében, Pinkócon és Bátí'án. delmezik és gyámolitják, talán épen azon percben szállt áldólag lelkem, a midőn nt. Szabó András esperes úr hozzám irt becses leveléből ezt volt szerencsém olvashatni: „Kedves öcsém uram!" „Horváth Mária Ó nagysága, az általa építtetett pinkóci és bátfai szép tornyokba mintegy 6 mázsás egy pár harangot öntetvén, tek. Héthy Antal e.megyei ülnök úr ö nagysága kívánsága szerint meghívott bennünket azon harangok felavatásának ünnepélyére, mely vasárnap novemb. 4-én délelőtt fog tartatni mindkét helyen. Arra kér a tisztelt úr bennünket, hogy Pinkócon az újból alakult s jó rendben levő iskolát is látogassuk meg; 4-én reggel 8 órakor bemegyünk az uj harang hívó szavára a pinkóci templomba, hol az isteni tiszteletet a helybeli lelkész tdö Komáromy János végzendi, a templomból kijőve szekérre ülünk s megyünk Bátfára; odaérkeztünkkel fog kezdődni az istenitisztelet, melyet a gyengélkedő lelkész tdö Csúry György úr helyett segéde, — fiam végez; utána pedig tdö M a k a y Dániel ungvári lelkész az ünnepély célját s körülményeit tartalmazó beszédet fog tartani." stb. stb. E becses levél ez örvendetes hír a ref. emlékünnepe feletti borúval és fénynyel vegyes eszméimre villanyszikraként hatott. — Oh mert! az én ref. emlékünnepi merengéseim borúi onnan az Ung partjairól tornyosultak és hála Istennek! a sötét borút fénysugarakkal paralizáló dicső fénypont is ott van az Ung partján. Igen — ott van Pinkóc védasszonyunkkal, a már élve megdicsőült Horváth Mária ö nagyságával, ki most nekem borús merengéseimben oly szellemszerüen jelenik meg. Jól esik lelkemnek sietni ref. egyházunk anyagi és szellemi védasszonya felé; ki a midőn tapasztalnia kell a legszentebb jogainkat érzéketlenül tapodó ultramontan lépéseket, néhány percre velünk együtt elelszomorodik: de a ker. öntudatos nagykorúság benső szent érzete ismét és ismét örömöt áraszt körünkben. — Valóban, mi reformátusok édes magyar nemzetünkkel e téren is párhuzamban állunk : „sírva vigadunk." Az érintettem ultramontán lépéseket, e becses lapok hasábjain, nyomról-nyomra kívánnám én elmondani. — De most sietek az örömünnepre : Pinkócról nyugotra fekvő, s az Ung partjain hosszan elnyúló Lekánt községen kellett végig mennünk, hol a lakosok szláv nyelven köszöntöttek : de nem igy a Lekárton lakó ref. családok iskolás gyermekei, kik Pinkóc közelében az iskolából szembe jőve reánk, tiszteletet mutatva, derült arccal „jó estét kivánok"-kal köszöntöttek s kérdéseinkre helyesen feleltek. Szóval: ugy akarta Isten, hogy Pinkócnak, már külhatárán is lelki örömöt élvezzünk, a megalapított és megindított pinkóci iskolából terjengőt. Ezen örömélvezet után néhány perc múlva szerencsések voltunk koréban lehetni annak, ki azért élt kevés nap híján 77 éveket s azért kiván élni még tovább is, hogy a Jézus kincseinek gondját minél tovább viselhesse s az emberiség igaz ügyét a szellemi életet anyagilag segítve előmozdíthassa s haladását láthassa. 1866. oct. 31-én a nap komoly méltóságához illően, édes reménynyel, rendületlen hittel merengtem a felett, hogy a magyarországi ref. egyház nem csak a nagykoruságra megkívántató 24, hanem 349 éves életidejével igazolván immár nagykorúságát: méltán követeli egyenjogú nagykorúságának törvényesitését; — melyre nézve méltó és igazságos biztosítékot nyújt, e méltatlanul sanyargatott, ex önzés és előítélet démona által kiskorúságra kárhoztatott : de a felvilágosodott jó lélek Ítélete és saját öntudata szerint már világra jöttével nagykorúvá lett ref. egyháznak. 1-ör. Édes magyar hazánk, mely bölcsője, tápláló s ápoló dajkája volt eddigelé; s kell hogy legyen ezután is. 2-or. A magyar nyelv, mely az ő ajkain folyvást zengett s kell hogy zengjen. 3-or. Az emberiség magasztos eszméje szerinti élet, melyre szakadatlanul törekedett s kell hogy törekedjék. Ily merengésem közben azon áldott lelkek felé, kik a ref. egyházunk ezen nagykorúságra méltó voltát értik, vé-